Sok változás történt az utóbbi időben a MU Színház háza táján, s ezek közül csak egy a kedves, csigavonalrajzos otthonból divatos, levegős, igazi XXI. századi játszóhellyé fazonírozott belső tér kialakítása. Idén az ötödik évfolyam kezdi meg egy éves munkáját a MU Terminál műhelyében, de első novemberi bemutatkozójukig sem maradunk előadás nélkül. A 2009/2010-es színházi évadnyitányban ugyanis a műhely korábbi tagjai szerepeltek, akik közül van, aki ma már a Közép-Európa Táncszínház táncosa, de „terminálosnak” lenni – legalábbis az est elnevezése erre enged következtetni – öröktagságot jelent. Vagy a „Terminál” lett márkajellé, amelynek – hirtelenjében felidézve az elmúlt évek előadásait – egyik fő stílusjegye a beszélő, verselő táncos.  A három darabból kettő a nyitóesten is élt a táncosok létező vagy nem létező színészi képességeivel, s bár igaz, hogy Andrea Boll Svájcban tanult (jelenleg saját együttesét, a Bollwerket vezeti), de többször tartott tánckurzust a Terminál szervezésében, s ily módon könnyen belesimult az est karakterébe.

Jelenetek a Nyolcan terítéken című koreográfiából

Az ex-Terminálos Harka Máté Differencia című duettje alapjaiban elhibázott, semmilyen eredetiséget nem mutató, a feldíszíthető sablonokat is rosszul használó munka arcpirítóan szerencsétlen versszöveggel, már ha a párkapcsolatra aktualizált, erotikus felhangokkal jócskán élő, rímbe szedett ellentétpárokat versnek lehet nevezni, az erotikus vonaglást, a közönséges és direkt testmozdulatokat pedig táncnak szabad titulálni. Ilyenkor lehet igazán érezni a felnőtt mesterek, esetünkben a MU Terminál szülőinek felelősségét: a totális tévutakról még időben vissza kellene rántani az arra fordulót, nem pedig hagyni, hogy a „művészi szabadság” nevében nevetségessé váljék.

Az ezt követő Fejes Ádám koreográfia egy régebbi darab, a Nyolcan terítéken leporolása, ám a címmel ellentétben hat táncos gerincének, vállának domborodása, fényeinek-árnyékainak sejtelmes össztánca késztet meditációra – szerencsére nem a számok felett. A „földből lett” alakok, férfiak, nők körül egy-egy hirtelen mozdulatra, a végtagok testhez csapódására finom porfelhő képződik, s a pusztán a plasztikusan megnyilvánuló emberi nem is alakul tovább a darab során. A testszínű, meztelenség látszatát keltő ruháknak, a táncosok folyamatos, egységes tömbként, egyetlen élő organizmusként való mozgatásának, a dobbantásoknak, a test ütötte zajoknak a minimalizmusa csak az apró táncos kiszólásokban – diszkó-lötyögés, simizés – kap leheletnyi ellenpontot, de ez a lehelet nem emeli fel a koreográfiát a meglelt formajátékból. Minden – a ritmusképletek, a föld, az ember – egy belső egylényegűség megtalálásának szándéka felé mutat, de ezt nem lelvén, a darab a tetszetős skicc artisztikumának a szintjén marad.

Forrás: PORT.hu (Fotó: Martincsák István)

Andrea Boll már korábban is dolgozott a Terminál táncosaival. Terminológia című munkája, úgy tűnik, táplálkozik is előismereteiből, meg nem is. A hat táncosra koreografált opusz a műhely már említett színházi-verbális tradícióihoz igazodik. Az első pár percben férfialak veti földre magát a legkülönbözőbb módokon, ártalmatlan kamikáze módjára. Sárga ruhában újabb táncos érkezik, majd egy táncosnő, s feltárhatatlan kapcsolatrendszerük kusza szálaival lassan megjelennek mind a többiek. Hatan együtt családi fotókat idéző csoportképbe rendeződnek egy pillanat erejéig, hogy aztán ákombákom figurákként szaladjanak tovább. „A bátyám”, „a barátnőm”, „a levakarhatatlan pasim” – mondják egymásra, nekünk a táncosok, s bár a közönség soraiban nagy derültséget vált ki a sok sürgő-forgó „rajzfilmfigura”, különösen a sután botladozó, menyasszonyi ruháját magán össze-vissza csavargató táncosnő, hiányérzetem támad. A koreográfus nem jelöl igazán irányt a játéknak, ahová fejlődhetne a hat különböző karakter, a szereplőkből pedig hiányzik a sokszínűség, a színészi képesség a sajátosan groteszk világ elénk varázsolásához. Így a darab drámai lezárása – a szárnyaival tehetetlenül csapkodó táncosnő s a vele szemben felsorakozó többiek – váratlan és hatástalan marad.

A „műhelyként” aposztrofált, de inkább öröktagságú társulat képét mutató MU Termináltól ezúttal sem érkezett jóízű műhelymunka, és ennek nem a nyári szünet az oka. Pár év múltán is csak találgathatunk, mi rejlik egyik vagy másik szerepbe, darabba szorított táncosban.