A nagyzenekarok régen, a szving-korszakban azért csatáztak, hogy elnyerjék a parkett, a táncoló közönség tetszését. Tánczene − ez a két zenekar ideálja, sőt, az Amsterdam Klezmer Band hitvallása szerint „összeesésig” kellene zenéjükre táncolni. Az amszterdamiak hajnalig tartó, hatalmas bulit csaptak, de − a közönség elenyésző részét képező − ülve maradók is élvezhették a koncertet, ha a tánchoz szükséges monotónián túl tudták tenni magukat. Erre jöttek létre a kilencvenes évek közepén: intelligens szórakoztatásra. Párosításuk is kitűnő ötletnek bizonyult, eléggé hasonlóak. Mindkét alakulat oktett formációban játszott, ráadásul mindkét együttes motorja, örökmozgója és lelke altszaxofonos, aki énekel is.
New Cool Collective |
A New Cool Collective többnyire nyakkendős, zakós tagjai csak megjelenésükben mondhatók cool-nak, hiszen már az első számban lázító szóló volt hallható (vö.: Bongo Man). Legalább hárman gondoskodnak a lüktetésről, de az is előfordult, hogy öten kolompoztak, bongóztak, kongáztak, kláveszeztek és doboltak egyszerre a színpadon. Souljazz-latinflavours-ninetiesvibes – egyik legjobb lemezük címe mindent elmond arról a nagyon funky stílusötvözetről, amit kiolvasztottak maguknak. Ezúttal az NCC nyolctagú formációban jött, ez az alapzenekar. Hagyományos jazz big band-ként is működnek, közel húsz taggal. A nagy felállás mutatkozott be Magyarországon, a Fonóban, de ott még nem sikerült, ami később mindig: talpra állítani a közönséget. Persze azért már akkor is lelkesen fogadták őket, s népszerűségüket a későbbi meghívások (pl. Sziget) csak tovább fokozták.
A Miss Rose című, meg a ráadásszám is Nyugat-Afrikából indul, de azután átevez és Közép-Amerikában ér partot. A Bring It On című lemezükön szereplő Chévere is olyan mint egy dögerős brazil kávé, nagyon tömény, és táncolni küldi az embert. Ebben az új tag, a trombitás tarol szólójával, de a következő számban a kopasz, szemüveges Anton Goudsmit, a gitáros még jobban. Első hallásra beleszeret a közönség, mire ő tomboló, húrtépő szólókat nyom. Azon maguk is elcsodálkoznak, hogy amikor egyik (irodalmi) partnerüket említik, a közönségből mennyi holland ujjong fel – de hát a LOW Fesztivál az itt élő hollandok aktív részvételével zajlik indulása óta.
Benjamin Hermann |
Ironikus vonást hordoz a Lang Lang című számuk, amely a májusra tervezett koncertlemezük ékessége leend. A jóravaló kínai zongorista fenoménnak azon kívül, hogy egyszer személyesen összefutottak vele, nincs köze a számhoz, csak az altszaxofonos kántálja a nevét a riffre. Benjamin Hermann akkor is eszméletlenül pörög, amikor éppen nem szólózik, nem énekel, nem üvölt, amit egyébként a mikrofontól távol is mély meggyőződéssel végez. Kicsi neki a színpad, betáncolja, bejárja az egész termet. Végleg magáévá teszi a közönséget (a mikrofont már egyszer eltüntette szaxofonja torkában), amikor a ráadás közben szólózva megy le a színpadról. Még sok idő kell neki, hogy kipörögjön. Még szép − ekkora fordulatszámról!
Éjfélkor kezdhetett végre az AKB, és a közönség ugyan megritkult, de a második számnál már ugyanolyan intenzíven táncolva vette körbe a színpadot. Sprődebbek, földszagúbbak, a gyökerek nekik nem elvont kulturális hagyományt jelentenek. Hangszereléseik és hangszertudásuk tette lehetővé, hogy kiemeljék a klezmert szokásos környezetéből, a hágai North Sea jazzfesztiválon is nagy sikerrel koncerteztek. Kocsmában és szabadtéren is szeretnek játszani, a korai rapnek volt még ilyen autentikusan utcai levegője, mint nekik. Az eleve táncos lüktetést megfejelik a balkáni rezesbandák által divatba hozott döngetős ritmikával, és így már érthető, hogy ők miért a Sziget Roma sátrában léptek fel.
Amsterdam Klezmer Band |
Most egy lengyel származású énekest hoztak magukkal nyolcadiknak: Natalia Rogalski jiddis szöveggel ropogtatta el, hogy „Di Mame ist gegangen!” Dívás, húszas évekbeli gesztusai éles kontrasztban álltak a zenekar attitűdjével. Hangja erős, jól kezeli. A Limonchiki – a Knitting Factory-nál kiadott, harmadik lemezük címadó dala − már inkább a hangszerszólóké volt, záporoztak a rezes, balkáni (trombita, trombon és harmonika) akkordok. Ahogy a Collective, ők is mindent begyűjtenek, ami megtetszik nekik („all that stuff” – ismeri be az energiagombóc Job Chajes szaxofonos), a Kikötővárosból indulva a Kárpátokon át Törökországig vonulnak, hogy a Fekete-tenger felől visszaérjenek, és újraegyesítsék Közép-Európát.
Kapcsolódó cikkünk:
LOW Holland-Flamand Kultfeszt 2008