Nem mintha a három verzióban (szimfonikus zenekarra, vonósnégyesre és oratóriumként) megkomponált műnek nem volna jól érzékelhető reneszánsza a hangverseny-gyakorlatban; magam mindhárom verzióval találkoztam az utóbbi években, közülük kettővel nem is egyszer. Az azonban kétségtelen, hogy egy olyan darab, amely – ha haydni színvonalon is – nem kevesebb, mint nyolc (illetve az oratórium-változatban kilenc), egyenként többnyire 7–10 perces lassú tételt sorakoztat fel egymás után, zárásképpen egy mindössze két perces viharos gyors tétellel, próbára teszi a közönség állóképességét. Ha pedig azt is számításba vesszük, hogy a zenekar a hangzás szempontjából legkevésbé színes vonósnégyes-változatot játssza, amelyben sem a hangszerelés – elsősorban a fúvós hangszerek –, sem az énekhang nem biztosít gyönyörködtető változatosságot a hallgató számára, akkor csakugyan elmondhatjuk, hogy az együttes tizenkilencre húzott lapot. Mindennek tetejébe a recenzensnek a maga részéről borsózni szokott a háta az eredetileg vonósnégyesre komponált alkotások vonószenekari adaptációjától, miután nincs az a kitűnő kamarazenekar, amely ugyanazzal a hajlékonysággal és individuális kisugárzással tudná játszani egy vonósnégyes szólamait, mint négy szólójátékos.

Azonban, mint sejthető, hosszúra nyúlt bevezetőm azt van hivatva előkészíteni, hogy mit nyújt a felvétel ennek ellenére. Nos, rendkívül sokat. Akiben sikerült olyan gyanút keltenem, hogy ez az előadás szürkére szürkével fest, az mindjárt meg is könnyebbülhet. A felvétel már a hangzás változatosságának és gazdagságának szintjén sem hagy hátra kívánnivalót, a hallgatónak eszébe sem jut azon gondolkozni, hogy hiányzik-e ebből az előadásból valami – nem hiányzik.

Sokkal fontosabb ennél, hogy Takács-Nagy Gábor nem mindennapi zenei élményt tud szerezni azzal, hogy nem elégszik meg lassú tételek háttérzeneszerű, „szép” előadásával, méltóságteljes felvonultatásával. Ennél mi sem áll távolabb tőle. Az ő „hét szava” csupa fájdalom, csupa szenvedély, csupa sóvárgás, csupa reménység, csupa anyai, fiúi, isteni szeretet. Előadásában a mű a legpontosabban kidolgozva, a karakterek tudatos megkülönböztetésével hangzik fel, s a szakmai munka intenzitása szorosan összefonódik a legmagasabb rendű szuggesztivitással, a kifejezés intenzivitásával. Minden általam eddig hallott előadás közül talán ez az egyetlen, ahol minden tételváltás egészen új szférába kalauzol. Ahol egy pillanatig sem lehet kétségünk afelől, hogy a „Bizony, mondom néked, ma velem leszel a paradicsomban” túláradóan boldog tétel, ahol Anya és Fiú között magasrendű szerelmi vallomás zajlik le (szerelem és szeretet épp e szinten, ebben a helyzetben eggyé olvad), ahol az „Éli, éli, lamá Sabaktáni?” valóban kérdés, sőt a kérdések kérdése, amelynek zenei megfogalmazása úgyszólván összefoglal minden eszközt és hagyományt, amelyet a kérdések aláhúzására a zene addig felhalmozott. Lélegzetelállítóak Takács-Nagy crescendói, szinte fokozhatatlanok éles disszonanciái, félreérthetetlenek utalásai az V. „szó” („Szomjazom”) nem „szép” megformálásában a 20. század zenéjére, szívszorítóak a fel-felbukkanó, víziószerű „varázsfuvolás” hangok, lenyűgözően valóságos az Atyával folytatott, recitativóra emlékeztető párbeszéd az utolsó pillanatban, a záró földindulás előtt. Nagy előadás.

A kísérőfüzet értékét viszont sajnos lerontja a bizonyára rendkívül egyéni, ám nehezen olvasható és áttekinthető ritkított szedés. Mstyiszlév Rosztropovics személyazonosságának megállapításával lapzártakor még próbálkozom.