KORTÁRSAK KÖZÖTT

Kortárszenei koncertre nagyobbára egy zárt és viszonylag könnyen körülhatárolható közönség jár. Tagjai vagy maguk is zeneszerzők (legalábbis foglalkoznak komponálással), vagy zenetudósok, előadók, akik valami miatt különösen vonzódnak a modern zenéhez. MACZKAY GÉZA CIKKE.

S akad továbbá néhány rajongó, főleg rokon vagy szerető.

Az átlag koncertlátogató azonban – aki Mozart, Schumann vagy Csajkovszkij kedvéért gyakran vált jegyet – éppoly kicsi valószínűséggel jelenik meg egy ilyen eseményen, mint egy pőrén Frescobaldi- vagy Machaut-koncerten.

Jérôme Comte

Emiatt aztán előáll az a helyzet, hogy a kortárs szerzők leginkább egymásnak írnak zenét. Magyarországon ez kirívóan így van – vannak azonban szerencsésebb országok, pl. Hollandia, Franciaország, Németország, ahol egyrészt rangos és értékteremtő eseménysorozatok sokasága élteti a mai zenét, másrészt – talán ezeknek is köszönhetően – a műfaj nem annyira népszerűtlen a szélesebb zenehallgatói körökben. Magyarországon is vannak fesztiválok, hamarosan jön a BÖF, az egykor összeszedettebb Filharmónia pedig már 35. alkalommal rendezi meg a Korunk zenéjét.

Mifelénk leginkább a nagy nevekre lehet közönséget bazírozni – ha tehát valami nagy név játszik kortárs zenét, akkor megtelik a koncertterem. Így volt ez szeptember 22-én a Trafóban is: az Ensemble Intercontemporain kedvéért sokan tették magukat próbára. Noha az együttes inkább amolyan fedőnév. Nem hiszem, hogy sokan ismerték a konkrét előadókat – úgy értem, azt az öt embert, aki zenélt –, Boulez vagy Eötvös neve azonban ott lebegett, és ez elégnek bizonyult a telt házhoz.

Magam ama szűk halmaz tagjai közé sorolom magamat, mely „normális” koncertlátogató, de nem ijed meg egyszer-egyszer belekóstolni nem megszokott műfajok és korok zenéjébe. Így jutok el olykor jazzkoncertre és így veszek részt kortárs hangversenyen időnként. Vagyis eredeti tételmondataimnál maradva: ezeket a zenéket nem direkt nekem írják – de nyitva a fülem, ha van mire. Az ilyen fogyasztónak rendkívül hasznos kapaszkodó a műsorfüzet. Azt is mondhatnám, nagy felelősség, egy jól megírt szöveg már félsiker. A mostani koncerthez elég bőséges az anyag, melyet a Filharmónia műsorfüzete kínál – csak épp nem mindig informatív. Magyarországi bemutató ide, ősbemutató oda: ha az egyes művekről nincs szó, a szerzőnek pedig épp másik arca emeltetik ki, mint amire példát hallunk, az félrevezető.

Jeanne-Marie Conquer

Gérard Grisey esetében pl. a spektrális zenéről esik szó, ám a kifejezés sajnos nincs elmagyarázva (a most elhangzott mű hazai bemutatójára egyébként a szerző halála után tizenegy évvel kerülhetett sor). Így az avatatlan hallgató egy klarinétossal találja szemben magát – aki elkápráztatja. Nem tudom, ez mennyiben Grisey érdeme és mennyiben Jérôme Comte-é, aki az egész este legnagyobb élménye volt: rettenetesen érti a modernet, különlegesen ismeri és szereti hangszerét – és nehézség nélkül képzeljük el, hogy Mozart Klarinétötösében is éppily meggyőző teljesítményt nyújtana (mint pl. Benny Goodman). A darab pedig bőséges lehetőséget kínál számára, hogy mindent megmutasson, amit a klarinét tud. Charme a mű címe, ami ezek alapján találónak tűnik.

Jeanne-Marie Conquer hegedüléséről nem mondanám ugyanezt. Nemcsak azért, mert egész lénye, kisugárzása feszélyező, hanem mert hiába nehéz a szólam, valahogy azt éreztem rajta, ezt lehetne jobban. És nem érzem, hogy vele szeretném meghallgatni, mondjuk Brahms valamely szonátáját. Különösen a vonókezelése zavart, egyetlen egészségesen meghúzott hangot se hallottam tőle a koncert záródarabjáig – és kétlem, hogy erről a művek tehetnének. Tristan Murail Körkörös romok (Les ruines circulaires) című műve szintén érdekes, noha nem olyan bonyolult, mint ahogy szerzője leírja. A két hangszer – a hegedű és a klarinét – imitálja, kergeti egymást, hol egyik, hol másik áll elő új ötletekkel – miközben mindkettő megmarad önmagának. Vannak persze negyedhangok (vagy szándékosan másképp intonált – tehát koszos – prímek?), és dallamok helyett inkább gesztusokról beszélhetünk, de nem kell a bőrt lekaparni az arcunkról, a darab elsőre is befogadható.

François Narboniról kimerítő életrajzot kapunk írásban – élőben pedig egy ősbemutatót. A darab szintén érdekes, helyenként izgalmas, utóbb azonban már hosszúnak, túlírtnak tűnik. Vagy csak fáradok. A három zenész (az előbbi kettő, plusz Benny Sluchin harsonán) háromszöget alkot. Aki középen ül, az a főnök: az elején a klarinétos, később (egy helycsere után) a pozanos, majd a hegedűs. A darab egy (ha jól hallom) C hangot jár körül. A klarinét umcaccájára indulnak el a többiek, időnként polimetrikusan, de valahogy visszatalálva egymáshoz. A klarinét időnként önmagával is két szólamot alkot, technikailag ez igazán bravúros, s zeneileg is érdekes. A harsona alapja kissé más jellegű, egyre bővül, majd visszaszűkül, a képlet mégis ugyanaz. A hegedűs rész aztán kellően ellaposodik. Itt azt érzem, a harsonás egy kicsit többet gigszerezik, mint ami a kottában van, de lehet, hogy fordítva.  A szerző nagy tapsot kap, jöhet a szünet.

Eric Maria Couturier

Utána pedig Eötvös két nem annyira mai darabja. Az első – Music for New York – 1971-es eredetű gépzene, melyhez két Dés adott újabb rétegeket 2001-ben, most pedig három zenész (a klarinét, a harsona és az ütős, akit Michel Ceruttinak hívnak) teszi élővé. Eötvös kiválóan érzékelteti a nagyváros multikultiját, egy-egy jelzés is elég neki – a darab élvezetes, magával ragadó, elgondolkodtató, a zenészek igen jók, és a Trafó is jól szól, úgy értem, a hangosítás. Egy ilyen koncertnél ez nagyon nem mindegy. 

Az est fő műve alighanem a záró szám, melyben öt zenész működik közre a rögzített bejátszáson kívül (Eric Maria Couturier csellózik, állva). Eötvös 1981-es Intervalles/Intérieurs-e hangzik el. Érezni, hogy a zenészek kitesznek magukért, a két vonós egy ízben olyan unisonót produkál lehetetlennek hangzó helyzetben, mintha Haydnt játszanának; az ütős (ezúttal kolompokon) egész lényéből süt a koncentráció, számol, beint. Csak a két fúvóst nem zavarja semmi – a harsonás továbbra is svindlizget, a klarinét továbbra is rendíthetetlenül profi. Én pedig várom, hogy a darab végre megszólítson, de ezúttal a hosszú leírás se segít: lebegést fizikaórán is lehet szimulálni, itt meg mintha nem hallanám még azt se. Arra gondolok, talán ezek azok a bizonyos meghaladott művek, melyek mérföldkövek a szerző életművében, és melyeknél sokkal érdekesebbeket írt azóta. A mű elmegy felettem: ezt nem nekem írták. De tudom, hogy a teremben sokan vannak, akik nem így éreznek – és ez valamelyest megnyugtat.

Vö. Kovács Sándor: Zene feketében 
Lorenz Péter: A kortárs zene bábái