Jelenetek az előadásból

Mert az eléggé köztudott, hogy Szász János régóta keresi a helyet a maga elképzelte Olgának, Irinának és Másának: a Nemzeti és a Vígszínház után és helyett végül idén ősszel a kecskeméti Katona József Színház nagyszínpadán mutatta be a darabot. (S a Kecskemét nevét a hazai színházi térképre visszaírni kívánó, harmatosnak már nem, de újnak talán még egy eltelt évad után is nevezhető direkciót látatlanban dicséret illeti a jó nevű rendező meghívásáért. Mondom: látatlanban.) Szásznak az orosz kultúra iránti vonzódása nem titok, s éppen Csehovval már jó ideje tart a viszonya: a tizenegy éve Nyíregyházán bemutatott Ványa bácsival óriásit dobott, 2003-ban következett a főiskolán a Platonov, ám a másfél éve a Bárkán (egyébként Kecskeméttel koprodukcióban) megvalósult Sirályról már finoman szólva is megoszlottak a vélemények – magam unalmas, hangos, legföljebb apró szépségeket rejtő előadásként emlékszem rá.

Amit akár elmondhatnék a kecskeméti Három nővérről is, melynek esetében következetesen végiggondolt koncepcióról, egyenletes és árnyalt teljesítményekről nemigen tudok számot adni – a hosszú érési idő meghatványozza csalódottságomat. Pontosítok: korántsem érzem totálisan gondolattalannak az előadást, de a kecskeméti színészek az általam látott harmadik előadáson oly mértékben mutatkoztak képtelennek teljesíteni a rájuk kiszabott feladatot, ami egyértelműen akadályává vált annak, hogy bármiféle rendezői idea áttörje a színház díszes vasfüggönyét.

Amire egyébként itt rögtön a nyitányban vetítenek, és ez például még akár jó is lehetne: a felvonások előtt rikító színekből komponált, kaleidoszkópszerűen animált lányok tűnnek fel a függönyön, közben édeskés-mesélős hang sorolja elébb a stábot, majd akkurátusan ismerteti a holt és a mikort. Kommentár nélkül egyedül a negyedik felvonás nyitánya marad: nyilván a várost épp elhagyó katonák törnek be a színre, hogy az addig(ra) minden elképzelhető kacattal – Andrejével együtt legalább négy élet összes limlomjával – elárasztott helyiséget kiürítsék. A képek helye a falon, a bútorok nyoma a földön: ennyi marad utánu(n)k. A Szász János tervezte díszlet ekkor, kifosztva fejti meg önmagát. A hirtelen beállt hiány megdöbbentő és félelmetes, amit csak felerősít a teljhatalmat átevő Natasa, aki Bobik és Szofocska papírdobozokba zsúfolt játékaival tömné tele a mindenétől megfosztott teret.

A tér pontosan rímel a rendezésre, az meg a színészi alakításokra, s ha mindet az eklektikus jelzővel illetem, nem járok messze a szomorú valóságtól. Szász János tegnapelőtt épült szovjet társbérletbe kényszeríti Prozorovékat és vendégeiket: táncoló centrifuga és pörgő búgócsiga, fekete-fehér kistévé és ezerszínű nippkollekció, a mai rögvalót idéző matrac és a régi dicsőséget visszhangzó szekrények. Minden – és ettől aztán mindenki – egymás hegyén-hátán: magán-, pláne intim szféra nyomokban sincs, emiatt a taszító kényszeregyüttlétbe lökött figurák eleve idegesek és idegesítőek. A színpadszélességű és -mélységű egyetlen helyiségben érthető, mégis abszurd módon nincs helye az intimitásnak.

Már csak azért sem, mert itt az alaphang a túlzófok: egyfolytában tépi-szaggatja egymást minden szereplő. Szó sincs arról, hogy szeretetük vagy utálatuk lassú és észrevétlen búvópatakként csordogálna: ha érzelem, akkor az tombolva, izzó lávafolyamként tör a felszínre. Szász fantáziájában Csehov nem a halk mélabú színpadi költője: nézőként kétségkívül szokatlan szembesülni azzal, ahogy a szereplőit majd’ szétveti az indulat. Hogy valami mégsem stimmel ezzel az elmélettel, az Szász hasonló hangütésű Sirálya után újra beigazolódni látszik – a színészek sem a Bárkán, sem Kecskeméten nemigen tudtak és tudnak mit kezdeni ezzel a fajta expresszív színjátszással.

Legelsősorban azért, mert rendező és színész egyaránt kivételes mesterségbeli tudással kell rendelkezzen ahhoz, hogy egy érzelemkitörésből ne csak a látványos és fülsértő felszínt, hanem valami mögöttest is érzékeljen a néző, mondjuk azt az utat, amin addig járva csak ez az extrém reakció mutatkozik megoldásnak. Meg persze a folytatást is, hiszen lehetetlenség folyton egyazon magas hőfokon lángolni. Vagyis ezt gondoltam idáig: a kecskeméti Három nővér második része dermesztő lecke az ásatag, kulisszahasogató, feledésre érett jellemformálásból. Árnyalatok, fokozatok nincsenek, titkokat meg sejtéseket meg említeni sem merek, a fogalmak annyira idegenek az előadás egészétől.

Színészileg (is) egyértelműen a többiek fölé nő Bognár Gyöngyvér Natasája. Katonább ő a színen tébláboló seregnyi tisztnél: pattogós mondatokban tudatja a világgal megfellebbezhetetlen akaratát. Vele szemben eleve semmi esélye a három nővérnek, különösen, ahogy a kecskeméti előadás megfogalmazza alakjukat. Mindegyiküknek jut ugyan egy-két erős, gyakran vizuálisan is meggyőző pillanat, de semmi több.

Forrás: Katona József Színház

A szerepeknek nincs ívük, s csekély vigasz, hogy a minden alakítást jellemző darabosság némileg csökkenhet a későbbi előadásokon (bár például Ádám Tamás Csebutikinja vagy Fazakas Géza Versinyinje esetében erre alig látszik esély, s Lengyel Tamás Andreje is akkor a legjobb, amikor a kifosztott térben csak áll némán és megalázottan). Szép, ahogyan Olga (Danyi Judit) titkolt vonzódására a lehető legkésőbb döbben rá Kuligin (Dunai Tamás), vagy amikor Mása (Magyar Éva) Versinyin kabátjába csimpaszkodva végigvonszolódik a színpadon. Trokán Nóra Irinájának a nyalókás bakfistól túlságosan hosszú utat kellene végigjárnia a megcsömörlött tanítónőig – nem lep meg, hogy nem sikerül neki. Nem (csak) az ő hibája.

Vö. Zappe László: Szovjetizált nővérek 
Sándor L. István: "This is the end" 
Urbán Balázs: Rózsaszálak 
Csáki Judit: Kóbor lelkek 
Rádai Andrea: Nüansznyi életek