 Martyn Jacques |
A produkció elsősorban Martyn Jacques (ének, harmonika, zongora, gitár) túlkarikírozott figurája köré épül. Muzsikustársai – Adrian Huge (ütőhangszerek, gyermekjátékok, ének), Adrian Stout (nagybőgő, theremin, fűrészlap, gitár, ének) – visszafogottabb karakterek, csak néha-néha hívják fel a figyelmet szolgálatkész működésükre. A dalok zenéjét a szándékolt harmóniai primitivizmus jellemzi, kétakkordos számból is több akadt. A maszkban fellépő Martyn Jacques hangját is maszk fedi, fejhangon vagy hörgő basszussal énekel, mindkettővel riogat. Előbbivel falakon át közlekedő, romkastély-szellemet, utóbbival vérben forgó szemű pokolfajzatot alakít – a horror-irodalom és a horror-film klasszikus képzeteivel operál, ill. e képzeteket parodizálja. A nem túl nagyigényű hangszeres kíséret alapján kockázatos megítélni Jacques hangszertudását, de nem járhatunk messze a valóságtól, ha átlagon alulinak gondoljuk. A dobos beat alapképletei (szigorúbban: egyetlen-egy alapképlet) adják a ritmus fundamentumát, gyaníthatjuk, hogy a szórólapon idézett David Byrne (mire is gondolhatott?) nem kizárólag emiatt nevezte Adrian Huge-t a dobolás James Joyce-ának. A nagybőgős ritkán játszik önálló basszus szólamot, elsősorban hétköznapi akusztikai igények kielégítését tekinti feladatának. Ő kezelte a hidegrázós theremint vagy bőgővonózta a fűrészlapot. Az egyébként igen zárt és fegyelmezett, kikacsintást (dicséretesen) alig-alig ismerő, reflexív gesztusokkal mérsékelten operáló előadás néha-néha megsejtette, hogy a három zenész alapvetően ironikusan viszonyul zenész mivoltukhoz. A dalok szerzője elsősorban monológként kezeli választott műfaját, a forma trükkjei nem érdeklik.
Aki koncertre érkezik – azaz zenei természetű feladványokkal óhajt bíbelődni –, tíz perc után unatkozni kezd. A groteszk, durva, blaszfém, apokaliptikus, cinikus szövegek irodalmi nívójáról e szövegek alapszintű értésének hiányában könnyelműség lenne nyilatkozni. Talán érdemes lett volna tenni valamit (a két Parti Nagy Lajos-átköltés kiosztásán túl) a haláltáncdalok jobb megértése érdekében.
 The Tiger Lillies (A képek forrása: PORT.hu) |
Ha nem koncertre jöttünk, akkor mire? Biztos, hogy nem színházba. Amikor az első rész végén majdnem teljes létszámban bevonult az Örkény Színház Jógyerekek képeskönyve előadás csapata, érzékelhető törést eredményezett (a kritikus a szombati előadást látta), kiderült, hogy a maszkot viselő színész és a maszkot viselő énekes semmiben sem hasonlít egymáshoz. Ettől még képesek együtt létezni a kiválasztott két szám által kijelölt keretek között (a zongoránál ekkor Darvas Ferenc ült), de furcsának, sőt félreértésnek hat, amikor Mácsai Pál megköszöni a társulatnak írt (?) csodálatos (?) dalokat (?). Az Örkény Színház előadásának (mivel színtiszta színház) ugyanis semmi köze nincs a Tiger Lillies nem-színházához.
Cirkusz. Megint divat. A Tiger Lillies a zenélő bohóc műsorszámát adja elő. A legtöbb cirkuszi produkció azon a nézői konszenzuson alapul, hogy a veszély valóságos, a kötéltáncos nyakát szegheti, a tűznyelő végigégetheti nyelőcsövét, az oroszlán kiéheztetett vérengző bestia, a bűvész – ha figyelmetlen – tényleg kettéfűrészeli csinos segédjét. A bohócszámok két aggodalmat keltő produkció között oldják a feszültséget. Sokak kedvence, a zenélő bohóc több instrumentumon is játszik, sok zenei geget ismer, és nemcsak hangszereken zenél, a Tiger Lillies dobosa például fazekakon dobol, a cintányért „csecsemővel” püföli, Martyn Jacques pedig a zongorát sötétbarna műpénisszel csépeli, új megvilágításba helyezve a csalános magyar szólást. A Tiger Lillies – akrobata és állatidomár szám híján – az aggodalom perceiről is gondoskodik: sötét világot fest elénk, testi valójában lépteti fel a gonoszt, manézs körülmények között hozza ránk a frászt. Előadásuk szerkezete többé-kevésbé a totális cirkuszi élmény dinamikai görbéjét követi. E szempontból is szervetlenül illeszkedett az Örkényes színészek felléptetése a produkció egészébe.
A megidézett csúfság és borzadály dacára – vagy épp a csúfság és borzadály révén – a mind zeneileg, mind vizuálisan elnagyolt-túlrajzolt előadást díszítőművészeti megnyilatkozásnak kell tartanunk. A gótikus katedrálisok peremszobrocskái, a vízköpők jutnak eszünkbe, s nem kizárólag a külső jegyek alapján, hanem a szakralitáshoz fűződő sajátos viszonyuk miatt is. Szemben az általános jellemzéssel, a Tiger Lillies elsősorban nem a londoni kocsmák, a párizsi orfeumok vagy a berlini kabarék atmoszféráját idézi meg, jóval régebbi, már-már archaikus képzeteket hív elő, melyeket panoptikumi keretek között mutat meg. Martyn Jacques és csapata tehát egy meglehetősen merev, kevés mozgásteret biztosító szisztémában dolgozik, s e szisztéma jobbára csak replikák létrehozását teszi lehetővé. Még olyankor is, amikor punkosan kiszámíthatatlanul meg-meglódul a tempó.
Vö. Énkiterjesztés / Papp Tímea interjúja
Szemere Katalin: Rémesen jó pofák
valuska lászló: Lila dildóval, halott kisbabával ütik a ritmust
Virágh Szabolcs: Műbroki és lobotómia, avagy a tabudöngetés perverz erotikája