Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

MINDENKI EGYÉRT

III. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó
2009. szept. 28.
Csalóka az összefogást jelző cím – „Egy mindenkit visz” – mert jelen esetben éppen a Győri Balett és a Szegedi Kortárs Balett vitte a hátán a Pécsi Balettet. Köszönet érte, hogy nagyvonalúan és profin megmentették az estét. TÓTH ÁGNES VERONIKA KRITIKÁJA.

Győri Balett: Tavaszi áldozat
Győri Balett: Tavaszi áldozat

A III. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó nyitónapján mutatták be az Egy mindenkit visz produkciót, mely – a tavalyi mintájára – a Pécsi Balett, a Győri Balett és a Szegedi Kortárs Balett összefogását hivatott szimbolizálni. A Pécsi Balett egy most debütáló koreográfus, a táncosból táncalkotóvá avanzsált Harka Máté 2009-es darabjával, az Egy ideje… című munkával tett próbát, a Szegedi Kortárs Balett Duda Éva tavalyi munkájának, A Zöld Szalonnak egy részletével érkezett, a Győri Balett pedig egy 2006-os Kun Attila koreográfiával, a Tavaszi áldozattal lépett fel. Pécs kifejezetten szívélyes és nagyszerű házigazdája ennek a fesztiválnak, de szakmailag mindenképpen erősítenie kell: Harka Máté didaktikus, esetlen, szájbarágós darabja semmivel sem gyengébb a szokásos első próbálkozásoknál, de egy nemzetközi táncfesztivál házigazdájaként fellépő együttestől kínosan kevés.

Pécsi Balett: Egy ideje
Pécsi Balett: Egy ideje…

Minden fesztivál minőségét az ott szereplő előadások határozzák meg: a Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó ebből a szempontból olyan, mint egy hullámvasút. Bár az átlátható válogatási szempontokat kifejezetten hiányoltam, a véletlen megnövekedett szerepe olykor mégis jól jött: az ott töltött első három nap alapján a legjobb pillanatokat Kun Attila koreográfiája, a Duna Művészegyüttes gyerekeknek szánt, szellemes Hamupipőkéje és a Testbeszéd Projekt kísérletező és bátor előadása hozta. A Pécsi Balett azonban nem igazán jeleskedett, és például a hip-hopban utazó Urban Dance Theatre is hiába volt tele kifejezetten ügyes táncosokkal: hiányzott az előadásuk mögül a koncepciózus koreográfusi gondolat. Meggyőződésem tehát, hogy a házigazdáknak még akkor is rá kell kapcsolniuk jövőre mind a válogatást, mind a saját produkciójukat illetően, ha a lelkes és táncszerető pécsi közönség így is imádja őket.

Mert hogy imádja, ez tény. Mindegyik előadáson teltház, őrjöngés, közbetapsolás, nevetések és elismerő fütyülés. Erre a szeretetre a továbbiakban is lehet építeni. Visszatérve az Egy mindenkit visz estre, számomra talán az volt a legérdekesebb, hogy a három teljesen független opuszból álló produkció darabjai teljesen más absztrakciós szintet képviseltek: a földhözragadtan konkrét, a táncot alkalmazott műfajjá degradáló első pécsi darabtól jutottunk el végül a győriek letisztult, gondolatgazdag előadásához.

Egy ideje...
Egy ideje…

Harka Máté, a pécsiek koreográfusa egy meglehetősen szokványos, unalmasan nyavalygó midlife crisis férfimonológot illusztrált táncos aláfestéssel. Nem szerencsés, ha egy eleve vitatható színvonalú szövegnek a koreográfus illusztratív módon alárendeli a mozgást, depresszív/erotikus/édeskés táncos hangulatképekkel tupírozva tovább egy amúgy közhelyes vallomást, mert a tánc így minden elvontságát és autonómiáját elveszíti. Na persze, szomorú, ha valaki láncdohányos, alkoholista és teljesen kiégett, de ez nem koreográfusi gondolat, ez csupán fölösleges pszichologizálás, legfeljebb terápia. Gyakori csapda kezdő koreográfusoknál, hogy az önkifejezés vágya kezdetben jóval erősebb, mint a formai gondolkodás képessége.

A Szegedi Kortárs Balett Duda Éva darabjának, A Zöld Szalonnak egy részletét hozta el Pécsre. S bár nem ez a koreográfus legerősebb műve, és jócskán sztereotipizálja, sematizálja az erotikát, el kell ismerni, hogy ügyesen megformált, kiváló táncosokkal működő darab. Sőt, ebben a szituációban kifejezett megkönnyebbülés volt Duda megszokott profizmusával szembesülni. A Zöld Szalon érzékire hangolt, rafinált párcserés játék: különféle stílusú „násztáncokkal”, lassú, buja sztriptízzel, bekötött szemű párokkal – nagystílű, kortárs erotikus revü.

Kun Attila három éve készült Tavaszi áldozatához eddig sajnos nem volt szerencsém. Felszabadító volt végre egy olyan előadást látni, ami valóban mérhető nemzetközi mércével is. Meglepett, hogy a koreográfus egy százszor feldolgozott anyagból is újat hozott ki, ráadásul igazán nagyszerű táncosok segítségével.

Győri Balett: Tavaszi áldozat
Tavaszi áldozat

A koreográfia rendkívül pontos emberismeretről árulkodik: a kiválasztottat ezúttal nem „barbár rítus” során áldozzák fel, hanem egyszerűen féltékenységből, kisszerűségből széttépik. A darab után jól érzékelhetővé válik, milyen az, amikor totálisan összezár egy közösség, és kilöki magából azt, aki egy kicsit is különbözik tagjaitól. Ha egy táncszínpadon tíz ember egy ütemre mozdul, a tizenegyedik meg nem, az éppen elég ahhoz, hogy nyilvánvaló legyen köztük az ellentét. Még a civil mozdulatok is árulkodók, a rohanások, megtorpanások, a lassú, magányos séta a színpad külső peremén. És persze akkor, amikor öt pár ’házasodósdit’ játszik – azaz törökülésben ül szemben egymással, a férfiak hosszú szoknyákat adnak párjukra, majd fehér festékkel ráncokat festenek az arcukra –, akkor nyilvánvaló, hogy azt a nőt, aki ebből kimarad, a többiek gyűlölni fogják.

A szereplőknek ebben a koncepcióban szinte nincs is arcuk: egyformák, csupán a fizikai jelenlétükkel, a fullasztó túlerő miatt válnak hangsúlyossá. Egyedi karaktert kizárólag a ragyogóan tehetséges és sugárzó főszereplő, Horváth M. Lilla kap. A többiek jelenléte viszont nyomasztó, fölényük áthatolhatatlan, és nem az a félelmetes, amikor együtt rohannak az áldozat után vagy amikor hisztérikusan lecsapnak rá, hanem sokkal inkább az, amikor egyesével egyre közelebb lépnek hozzá, vagy ahogy egy-egy félrenézéssel elárulják őt. A kíméletlen darab a bűnbakkeresés logikáját mutatja meg a zárt közösségben; azt, ahogyan végül minden gyilkos ártatlan képpel mossa kezeit.

Tavaszi áldozat. Fotó: Tóth László (Forrás:  tanctalalkozo.hu)
Tavaszi áldozat. Fotó: Tóth László (Forrás: tanctalalkozo.hu)

Kun Attilánál a Stravinsky-darab legvégén elhangzó felütésre az egész közösség villámgyorsan elsomfordál. Tiszteletre méltó, istenfélő emberek lesznek újra, akik nem tehetnek semmiről. Tragédiát ilyen absztrakt módon, ilyen kevés, csupán jelzésszerű eszközzel megfogni nem könnyű, de Kun Attilánál a teljes történet a testekre íródik rá, a színpadi mozgásokból olvasható ki, és ehhez nem kell pantomimezés, elég az átgondolt térhasználat, a kifinomult formanyelv és néhány szimbolikus gesztus. Erős, pontos, letisztult, hidegrázósan igaz, felkavaró darab. Közben pedig szimptómaértékű, hogy azóta Kun Attila ismét külföldön táncol.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Pécs EKF 2010 gyűjtőlapon olvashatják.

Kapcsolódó cikkünk:
Vida Virág: Soha nem látott semmiségek

Vö. Nübl Tamara: Egy mindenkit visz / III. Pécsi Nemzetközi Tánctalálkozó, 1. tudósítás

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek