S ha a puszta elfogadáson, békés egymás mellett élésen túl nem tűzne ki jóval ambiciózusabb célt: az egymásra figyelést, egymás befogadását, sőt az intenzív együttműködést.
 Kraja |
Mit kitűzi – meg is valósítja, itt, ma, Magyarországon. Az öt vallást képviselő hitközség-vezető, lelkész, plébános, parókus aktív részvétele a fesztivál rendezvényeiben (így a magyarázó istentiszteletekben, a fesztivál jellegzetes újításában), a legkevésbé sem kényszeredett; nagyon is oldott hangulatú együtt- és jelenlétük a záróhangversenyen arról győz meg, hogy ebben a tartását vesztett országban (azaz voltaképpen bármikor, bármilyen országban) meg lehet találni a nyitott, nyugodt, emberséggel és szeretettel megáldott embereket. Akik pedig megkeresték őket, Borsa Kata és Pál Kálmán, azoknak jegyezzük meg a nevét. Meglátni a Győr-Újváros Kossuth Lajos utcája által nyújtott lehetőséget, kitalálni egy eseménysorozatot, amelyen koncert és műemléki séta, istentisztelet és kiállítás, előadás, hitbeszédek és bábszínház ugyanazt a mélyen toleráns és mélyen kulturált szellemet és gondolatot szolgálják, s mindezt (öt nap alatt csaknem negyven eseményt) akkurátusan le is bonyolítani – hát ez nem akármi. Valami olyan, ami messze-messze túlmutat a bennünket körülvevő provincialitáson.
Például azáltal, hogy az említett záróhangversenyre éppenséggel a távoli Umeå városából hívtak meg egy szép és szívderítő produkciót. Umeå Észak-Svédország legnagyobb városa, kulturális és egyetemi központja, operaházzal, világszínvonalú női futballcsapattal, és annak boldog tudatával, hogy 2014-ben ők lesznek – Riga mellett – Európa kulturális fővárosa. Az Ume folyó torkolatánál fekvő város az újkor elejéig a svéd településterület legészakibb pontja volt – azon túl már csak érintetlen erdők és a lappok földje következtek. Umeå így vásárváros is volt, ahol svédek és lappok rendszeresen kicserélték áruikat. Így kaphatott a győr-újvárosi református templomban szeptember 21-én fellépő énekegyüttes is lapp nevet: Kraja, vagyis „az a hely, ahová az ember vágyik”.
Lisa, Frida, Eva és Linnea – négy fiatal, sőt nagyrészt diákkorúnak tetsző lány alkotja az együttest, és az első élmény a sajátos, teljesen egyéni, ugyanakkor kiforrott zenei nyelv; a másik pedig a zenélés magabiztossága, nyugalma, legapróbb részletekig való kidolgozottsága. Énekük lélegzik, puha és kristálytiszta, a legapróbb részletekig kontrollált és mégis maga az üdeség. Mindez meglepő, sőt zavarba is ejtő akkor, ha rájuk nézünk, de érthetőbbé válik, amikor kiderül, hogy éppen hét éve dolgoznak együtt (talán mégsem diáklányok már?), és két CD áll mögöttük.
Az énekelt zeneszámok jó része feldolgozás: népdaloké, táncdallamoké és vallásos énekeké, az egész anyag olyan, mint a csoport maga: egy csokor friss mezei virág. Mindezt kizárólag saját feldolgozásaikban éneklik; itt viszont rögtön felszínre tör másik oldaluk: a képzett zenészeké, hiszen valamit négy női hangra feldolgozni (mármint igényesen, és anélkül, hogy minden egy kaptafára történjen) bizony jóval nehezebb feladat, mint mondjuk énekesre, furulyára, gitárra és köcsögdobra. Említett sajátos zenei nyelvük izgalmas elegye a komolyzenei technikáknak (imádják például a szekund-hangközökből felrakott hangfürtöket, és itt-ott Kodály Négy olasz madrigálja is eszünkbe jut), a broadwayos „close harmony” stílusnak és – kisebb mértékben – az egyszerűbb, „folkosabb” harmonizációnak. Eva sziklaszilárd és mégis gömbölyű zenei basszussal szolgál, Lisa szuggesztíven, Linnea pedig csengő, szép hangon énekli a dallamokat – egész stílusuk azonban inkább a rendkívül összecsiszolt, „tömbszerű” hangzáson alapul, a dallamok nagyrészt belesimulnak a harmóniákba, ritka a szóló + kíséret kombináció.
Ami pedig a dalokat illeti – azok között, ahogy illik, van derűs és szerelmes, táncos és szomorú, gyászének, bölcsődal és csujogató, van finoman érzelmes és izgalmas, kihívó ritmusú darab. (Egy pillanatra – véletlen? – még az „Elvesztettem páromat” kezdetű népdal is megjelenik…) A Kraja lányai egész Észak-Svédországot hozták el, egy órányi zenébe sűrítve, az Öt Templom Fesztiválra.