Három nagy tematikus köre, a homoszexuális szerelem, a gyerekkori traumák és az élet az idegenben egymást támogatja, s így koherens műegész épül föl. Meglepett, revelatív erővel hatott rám a versek csupasz, ám csöppet sem tolakodó egyszerűsége, közönségességtől mentes szókimondása (ám, ahol nyerseség van, ott nyerseség van); egyfajta direkt, mégis tapintatos beszédmód, mely a lehető legtávolabb áll holmi infantilizmustól vagy kezdetlegességtől, durvaságtól – ellenkezőleg, emberi és költői érettségről és kiérleltségről, mi több, kifinomultságról tanúskodik. Gerevich Andrásnak sikerült olyan őszinte, fojtottan hiteles hangot megütnie, és eljutnia a letisztult, világos beszédig, mely párját ritkítja a kortárs költészetben. Nyelve áttetsző és természetes szépségű, díszítésektől, nyakatekert reflexióktól és magyartalanságoktól mentes. Miközben az ember kínos és nyomasztó életszférákba kerül bele, a költő nem adja föl az eufónia és az alliterációk, asszonáncok, jó ritmusok esztétikai igényét – közvetlen, ám igényes versbeszédet hallunk, mely a legdurvább, illetve a legborúsabb tartalmakat is képes megvilágítani és közölni. Gerevich lírája rendkívül kommunikatív, és többek között ezért is megrendítő: az olvasó részesül valamiből – egy életből.
Harmadik, Barátok című kötetével Gerevich András, aki eddig a férfiak közti szex versbe szedésével, ez irányú nyíltságával keltette fel a figyelmet, a tabutörés határát is áthágta immár. Ezek a mostani versek nem azért megdöbbentően jók, mert megírják a meleg kapcsolatok különös erotikus-szexuális élményvilágát és bizarrságait, hanem azért, mert a szerelem magasát és mélyét érintik, sőt ragadják meg olykor, és még azért is, mert, levetkezvén a „meleg büszkeséget” meg a sajátos férfi-nárcizmust, a homoszexuális szerelem immanens tragikumát járják körül. Házasságkötés, családalapítás, gyerekvállalás, otthonteremtés, s ezzel a családi, nemzedéki, történelmi folytonosság meg a társadalmi beágyazódás (a „családi időszámítás”, mint egyik cikluscím mondja) nem lehetséges itt, s ezzel a szerelem kiégésre, beomlásra és bomlásra van ítélve, meddőnek bizonyul, miközben a promiszkuitás, a társkereső hajsza a beteljesülést teszi lehetetlenné, karikírozza magát az aktust, s végül csak a hiányérzeteket fokozza az elviselhetetlenség határáig.
A kötetnyitó vers kristálytisztán fogalmazza meg ezt a tragikumot és a kietlen magányba zuhanás valamennyiünk számára ismerős létállapotát. Ironikusan beszél erről a témáról az Apa című vers, melankolikusan a MY EX, ironikus-melankolikusan a Régi barátok, romantikusan az Erzsébet-híd, erotikusan a Marmaris és az Add nekem, szarkasztikusan a Joe és a Rally, szarkasztikus-elégikusan a Párhuzam… A szellemi attitűdök váltogatása, a tónusok gazdagsága és egymást ellenpontozó, ellensúlyozó képessége is erénye e kötetnek.
A szerelmi tárgykörben a kötetnyitó tragikus elégia mellett a három nagy összegző vers a Getno, a Napolaj és az Inszomnia. A Getno csodálatosan tömör, egyszerűsége ellenére filozofikus érvényű vers magáról a (homo)szexualitásról, a vágy uralmáról az emberen. A Napolaj a testiség sűrű kis verse, melynek zárlata telitalálat: „Érzem a saját bűzömet, / a kipárolgó keserűséget, / a testemből kicsorgó mézt.” Az Inszomnia a szerelem hiányállapotának, a kettős kínnak a megragadása ezzel a remek paradoxonnal: „én felriadok, te elalszol, / és nyitott, hideg szemmel álmodsz, / míg én lehunyt szemmel élek.”
Gerevich András úgy ír az érzelmekről, érzésekről, hogy közben valóban magába száll, egészen addig, hogy a testtel folytat benső párbeszédet. Mondhatni, a gyökerekig, érzés-gyökökig hatol. A vers azonban nem az önkifejezés eszköze, hanem a természetüknél és a világunk állapotánál fogva is zavaros érzetek megvilágosodásának lehetséges helye, közege. Maga a költemény nem tükrözi vissza ennek a mentális munkának a gyötrelmét és nehézségét, hanem már a „végeredményt” mutatja, ami nem valami desztillált gondolat vagy bölcselem, hanem a magára ébredt érzés, a létérzés. Ez az eljárás egyenesen szembe megy a szentimentalizmussal – az érzelmeket nem ki-, hanem lebontja, nem kimutatja, hanem befogadja, olyan mélyre, míg azt nem mondhatja, hogy: „Már nyugodt az agyam búcsúzáskor, / mintha gyógyszerek itatnák át”, azaz míg a megsemmisülés felé, a halál partjára nem viszi őket. Ily módon lesz érzetből, érzelemből – akár ironikus, akár melankolikusan komoly úton-módon – lét-megnyílás. „Az alváshiányt nem lehet mérni, / nem lehet számolni a beteljesületlen órákat” – ebből a két sorból is érezni, amint ablak nyílik a létezés-alja megválthatatlan kínjára. És ez már tömény költészet; csakis a líra képes beszámolni ilyen „eseményekről”.
A „gyermekkori sötét szobák”-ba betekintő, a traumák nyomába eredő versek is erősek. Kevés ilyen megdöbbentő, dobbantó verskezdetet ismerek, mint az Anya és fia kezdősorai: „Mondd el anyádnak, / hogy boldogtalan vagy.” Milyen egyszerű, és milyen rettenetes! Ez egy bántón erőteljes érzelmekkel teli és egy életen átívelő, mindazonáltal logikailag abszolút koherens, tragikus vers. Tárgyias, melankolikus párja a Baross utca, mely az otthonosság kilátástalanságáról és sajátos ízű-szagú-hangú rettenetéről szól, az otthontalanság hangjait pedig többek között a könnyedén elbeszélő Roquebrun-Cap-Martin, az ironikus Egészséges, a rockos hangulatú Holland Park és London Bridge szólaltatja meg, a Waterloo pedig, akár a blues. Gerevich idegenség-versei nem okvetlenül külföldön játszódnak (epikus és leíró elemekkel tűzdelten), hisz a haza lök ki legfájóbban (Verjen a Sors keze), no és önmagunktól tudunk a legmetszőbben elidegenedni (Tükör, Mosoly).
Mindent egybevéve rendkívüli kvalitásokat érzékelek Gerevich András költészetében, mely ebben a harmadik kis kötetben már teljesen érett, kiégetett (csöppet sem kiégett); nyelvi ereje elemi és meglepő, és legfájóbb témáinkat nyitja meg a líra kulcsaival.
Vö. dr. Payer Imre: A homoszexualitás szenzibilis poétikája
Vári György: Pergő homokórák
Báthori Csaba: A barátság koordinátái
Kiss Noémi: Meddő férfiak
Demény Péter: Kapu alatt a füstben