De nem lenne teljes a kép, ha csupán a Quatuor Ardeo játékának legpregnánsabb negatívumát emelnénk ki, a színtelenséget, hisz miként a program valamennyi résztvevője, ők is nagyszerű zenészek. Ez abban nyilvánul meg, hogy képesek a választott művek gazdag ritmusának, mozgásélményeinek megjelenítésére, a beszédszerű témák artikulált közvetítésére – vagyis olykor nagyon közvetlen és meleg hangon, már-már barátian szólaltak meg bélhúros hangszereik –, még ha ez nem is jelenti azt, hogy sikerült volna a művek retorikai gazdagságát kimunkálniuk. Vagyis kissé unalmasan, egy alaptónusban szólaltatták meg a választott, finoman szólva is eltérő karakterű műveket.

Quatuor Ardeo

A csinos, sötétszürke ruhás hölgyek – említessenek meg név szerint: Olivia Hughes (hegedű), Carole Petitdemange (hegedű), Caroline Donin (mélyhegedű), Joelle Martinez (cselló) – fegyelmezetten, egymásra gondosan figyelve játszották el a választott műveket, a formai, metrikai kivitelezésbe csak akkor csúszott hiba, mikor a csellista lány hangszerének húrja szakadt, de a rövid leállás után szinte azonnal újfent egymásra találtak. Mi sem jellemzi jobban játékukat, mint az a tény, hogy partitúrából játszottak. Vagyis betéve kellett ismerniük a másik szólamát is. Mégis, már az első játékrészben világos volt, hogy miért örök másodikak minden nemzetközi versenyen, miért nem hoznak el egyetlen első díjat sem. Sosem rendkívüliek, s noha már-már megejtően szép a játékuk, ám sosem hat meg. Én ennek okát az első hegedűs játékában látom: hiányzik belőle a merészség, jobban illik hozzá, és a második hegedűshöz is, a könnyed Wolf, mint a kísérteties Schubert. Jobban a fiatal, játékos Haydn, mint az elementáris erejű Bartók. Úgy éreztem, a két hegedűs nehéz kolonc a két másik szereplő – a Bartók-műben nem is mellékszereplő – nyakán.

Elsőként egy fiatalkori Haydn-mű hangzott el, az E-dúr vonósnégyes (Hob. III: 25). Haydn mindössze három művet írt ebben a hangnemben (a legismertebb talán az op. 54-es sorozat vonósnégyese). Az 1771-es mű alaptonalitása a korban rendszerint a szerelmesek duettjéé. Mivel a mű derűje és nyugalma értelmezhető egy beérkezett szerelem leírásának is, a francia együttes tagjai sem voltak restek az alaphangnemből kiindulva érzelmes művet kanyarítani a Haydn-opusból. De sem a szerelem kockázata, sem a szerelem mellékhatásai, sem minden szerelem múlandósága, nem jött át: amit hallottunk, a boldog, de kissé már fásult szerelmesek vacsorájának kísérőzenéje lett; kedélyes esti muzsikálás, gyertyafénynél. A kvartett nyitó tétele, de a rákövetkező Menüett és az Adagio is, az alaphármas harmóniai felbontásán alapul: talán ez indokolta a tételek közti rövid szüneteket, és a tételek nem csupán hangzás, de hangzatbeli összefolyását is, ami óhatatlanul a mű ábrázatának unalmas vonásait emelte ki. A Hugo Wolf-mű (Szerenád vonósnégyesre) azután könnyű levezetés volt a Haydn-darab skála-felfutásból kialakuló – keményen ellenálló, de lebírt – zárótétele után.

Az 1820-as c-moll vonósnégyes-tétel Schubert nagy kvartettjeinek előhírnöke. A 6/8-os metrumban surranó kromatikus menetek foltszerű effektusai olyan érzést keltenek – ha megfelelő előadásban hallgatjuk a művet – mint a csak sejtett éjszakai kísértetek éjjel. Ez az unheimlich érzés jellemzi a töredéket, s ebből jött át sajnos nagyon kevés, jóllehet az előadás technikailag makulátlan volt.

A hölgyek a koncert utolsó számának Bartók 1908-ban keletkezett I. vonósnégyesét választották. Tartották magukat Bartók kéréséhez, a mű első két tételét egyvégtében adták, vagyis amit hallottunk, egy kétrészes mű benyomását keltette. Az első rész jellemzésére nem is találhatnánk jobb szót az imént használt unheimlichnál: elég felidézni az ősbemutatón is közreműködő neves zeneesztéta, Molnár Antal szavait. „Ez a halkan kezdődő és fúgaszerűen tovaszövődő áradat a maga minden pillanatában újabb nagy megfeszülést hozó rezgéseivel úgy halad, úgy hullámzik föl a nagy fortékig, úgy éli le titokszerűen fenomenális életét, mint az álom, melyről reggel csak annyit tudunk már, hogy fönségesen rettenetes volt…”

Idáig, a fönségesen rettenetesig, a Quatuor Ardeo előadása nem ért el, nem jutott el a nagy fortékig, nem volt benne semmi titokszerű. Holott a csellista, Joelle Martinez kemény volt és energikus. Hiába hogy az együttes Geyer Stefi leitmotivját oly érzékletesen és szépen játszotta, hiába a nagy nekiveselkedés, a zene nem kelt birokra a kísérteties erőkkel.

Ráadásként a Quatuor Ardeo az op. 77 No. 1-es Haydn vonósnégyes gyönyörű második tételét játszotta, melynek bevezetése egy cselló-hegedű kettős. Ez a népszerű, s tán a csellista kárpótlására kiválasztott lírai részlet lett a koncert legemlékezetesebb pillanata. A nagy Pro Arte játékmódjának és hangzásának tökéletes megidézése.

A támogatás adatait és kapcsolódó cikkeinket a Haydn Év 2009 gyűjtőlapon olvashatják.