Mert hát Pedro Almodóvar – blogjából tudjuk – nem a Megtört ölelésekre készült, hanem éppenséggel egy plasztikai sebész ravasz bosszújának és ebből kifeslő bizarr szerelmi románcának megfilmesítését tervezte, midőn a migrén rohamai elzártságra és orvosi vizsgálatok sorára kényszerítették. A fejfájós rendező ezek után elkészítette a megvakult rendező történetét, benne kedves színészeivel (Angela Molinától újabb és legfőbb kedvencéig, Penélope Cruzig), saját korábbi filmjeinek és a filmművészet klasszikusainak idézeteivel, artisztikusan kidolgozott képi világával. S persze a melodrámázást enyhítő fanyar humorával, ami ezúttal is üzembiztosan működik.

A világtalan Pósalaki bácsinak felolvasnak, s az újságot kivonatoló vonzó fehérszemély éppen egy halálozási hírről tesz említést a vaknak – így indul a Megtört ölelések, ám mert a forróvérű spanyoloknál járunk, az „ugorgyunk!” a fickós látáskárosult és a felolvasólány heves és gyors lefolyású közösüléséhez vezet. Illetve dehogyis, hiszen a szőke lány rövid úton kilép a filmből, míg az újságbéli halálhír a sztorit alkotó visszaemlékezés kiindulópontjaként nyer értelmet. Így ismerjük meg a végzetes szerelmi háromszög szereplőit, a szépséges és színésznői ambícióval megáldott Lenát, öregedő, ámde milliárdos kitartóját (a fentebb emlegetett nekrológ tárgyát) és Mateót a filmrendezőt, aki megvakultában identitást váltott, s mint Harry Caine folytat helyi érdekű írói munkásságot. Az ő kilencvenes években lepergett tragédiájuk, valamint Mateo utolsó filmje (melynek figurái szembeötlő módon idézik az Asszonyok a teljes idegösszeomlás szélén című húsz évvel korábbi Almodóvar-opust) áll a történet középpontjában, ám értetlenek vagy oktalanul szűkkeblűek lennénk, ha fennakadnánk a filmben szép számmal fellelhető, helyenként kulisszahasogató, máshol pusztán csak enervált, önismétlő

mozzanatokon. Hiszen a történet szinte mellékes, Almodóvar szélesen áradó temperamentumához képest, mely a mesélőkedvet csakúgy táplálja, mint az esztétizáló, s nemritkán érzéki gyönyört kínáló hajlandóságot, vagy akár a filmes tradíció és a filmes eszközkészlet állandó tudatosítását. S természetesen a színészek felmagasztalását, melyből kétség kívül Penélope Cruznak jut ki a legbőségesebb adag, ám ezúttal a két férfinak, a háromszög fennmaradó beltagjainak sincs okuk panaszra: Lluís Homar (a rendező-író) és José Luis Gómez (a féltékeny befektető szerepében) egyaránt megfürdetheti az arcát a szélsőséges érzelmek, az egykedvű apátia, a rezzenetlen vakság és a dúvad indulat, no meg a melodramatikus fordulatok özönében.

Forrás: port.hu

Penélope Cruz Marilyn frizurájával és Audrey arcvonásaival, Ingrid Bergman és Roberto Rossellini, Jeanne Moreau és Louis Malle, lefilmezett forgatás és a film mint a valóság kerete, homoszexuális mozislapaj és a férfiaknál jóval keményebb nőalak – megannyi Almodóvar szívének kedves játékelem. Aminthogy lehetetlen nem nyugtázni a vulkanikus tájakat vagy épp csudapiros (s egyúttal könnyáztatta) paradicsomot fotografáló rendező giccstől és harsányságtól sem ódzkodó szépérzékét: a milliárdos házának, s főleg ebédlőjének képi világa egyszerre utal a felkapaszkodott parvenüre, s a látványos fogyasztás művészien dús gazdagságára.

S szóljunk végül a film önironikus humoráról is, mellyel Almodóvar egyszerre erősíti és ellenpontozza a történet tíz éves kor fölött – szándékoltan – könnyűszerrel dekódolható művészi üzeneteit. A rendező máig változatlan szenvedéllyel dolgozik filmjein – valami ilyesféle mondat varrta el pár éve a Rossz nevelés záró képében a főszereplő filmes sorsát, míg most a „filmeket be kell fejezni, akár vakon is”-jellegű utolsó szavakat hagyományoz ránk a Megtört ölelések. Magára vessen, aki nem érti a tréfát!  

Vö. Kovács Bálint: Az üresség formája 
Onozó Róbert: Vakon is szenvedélyes 
Tüske Zsuzsa: Almodóvar-négyszög 
Megyeri Dániel: A sokat látott ismerős esete 
Dercsényi Dávid: Megtört ölelések 
valuska lászló: Almodóvar szerencséje: Penélope Cruz 
Fáy Miklós: Pedrónak mindent szabad 
Soós Tamás: Uraim, egy baleset, néha csak egy baleset! 
Stőhr Lóránt: Újrakötés