Karl R. Popper Intellektuális fejlődésem című filozófiai önéletrajzának már a legelején felidéz egy anekdotát az életéből, amelyet aztán döntő jelentőségűnek ítél további eszmélkedése szempontjából. Az ifjúkorában asztalossegédként dolgozó Popper korai főműve, a Logik der Forschung megjelenésekor döbben rá, hogy végképp megoldott egy problémát, azt ugyanis, hogyan lehet egyidejűleg egy íróasztal politúrozásával és az ismeretelmélettel foglalkozni. Ez persze túlzottan (ön)ironikus, már-már gunyoros. De egy másik jelentős filozófus, Paul Feyerabend sem nyilatkozott nagyon másként élete és bölcselkedése kapcsolatáról, amikor már önéletrajza címében is jelezte: Zeitverschwendung. Azaz szerinte a filozofálgatása, tudományos tevékenysége, röpködése egyik világhírű egyetemtől a másikig nem volt más, mint időpocsékolás; és a tudományos serteperte helyett jobban tette volna, ha az egyetlen értelmes dologgal, azaz a szerelemmel törődik egész életében. Vallotta ezt úgy, hogy önvallomása szerint egy háborús sebesülése óta majdnem egész érett férfikorában impotens volt. E két példán is láthatjuk, hogy Heller Ágnes mestere, Lukács György egyik ifjúkori alapproblémája, hogy ugyanis melyik a fontosabb, az élet vagy az alkotás, az élet vagy az életmű, maga is filozófiai kérdés. Heller Ágnes nem dönt erről, a kötet előszava szerint a kettő, azaz az élet és az alkotás összefügg, de nem fedi le egymást, vagyis voltaképpen nagyobb erőszaktétel nélkül elválasztható: „Több élettörténetünk van. Nekem is van egynéhány, drámákkal, fordulatokkal, örömökkel és csalódásokkal teli. (…) Az egyik történetemről azonban ritkán, vagy sohasem vallatnak. Ebben kevesebb a drámai fordulópont, bár sok a változás. (…) Ez nem születésemmel, hanem a húszas éveimmel kezdődik, s ettől fogva párhuzamosan fut egyéb történeteimmel. Ez pedig nem más, mint a filozófiám története.”

Persze vitatni lehetne, hogy egy filozófia története valóban akkor kezdődik-e, amikor az adott szerző filozofálni kezd, hiszen mindenki és mindenkor valamiféle hagyomány részeként fog bele a bölcselkedésbe (a festésbe, a regényírásba, az operaszerzésbe, az asztaloskodásba stb.), de ez most nem taglalható kérdés. A lényeges egy ebből következő másik felvetés: „Az egyéb élettörténeteim és a filozófiám története közti kapcsolatot kár lenne tagadnom. Az utóbbi azonban nem képezi le az előbbit. Az egyetlen kivétel talán az 1956-os forradalom története, noha nem úgy, mint másoknál. 1956 után közvetlenül nem szakítottam korábbi filozófiai elkötelezettségemmel. Továbbra is marxistának vallottam magam, noha ezen belül már módosult is valami.”

Ez pedig nem más, minthogy ettől fogva Heller Ágnes nem írta le a „dialektikus materializmus” szót, továbbá azt sem, hogy „marxizmus-leninizmus”. Ez fontos változás, de Heller továbbmegy: „E fordulóponttól kezdve filozófiám függetlenedett a társadalmi át- meg átrendeződésektől és a politikai eseményektől. (…) Sem a belső emigráció, sem pedig a tényleges emigráció nem hagyott észlelhető nyomot a filozófiámon.” Na, ezt már kevésbé hiszi el az olvasó, és felteheti a kérdést: tegyük fel, hogy ez igaz, de akkor ez most jó vagy rossz? Vagy a régi lukácsista tolvajnyelvvel élve: netán értékakcentus nélküli állítás? Kár kissé, hogy Heller Ágnes nem érzi fontosnak e kérdések legalább vázlatos megválaszolását.

Magam azt mondanám, hogy az állítása illúzió, jóindulatú és őszinte öncsalás. Mert igenis sok nyomot hagyott ezen a gondolkodáson mindenféle társadalmi változás, a két emigrációról nem is beszélve. És hogy ez jó vagy rossz? Talán egyik sem, mindössze természetes. És az lenne talán életidegen és természetellenes, ha egy részben történetfilozófiával és etikával eltöltött bölcselkedésen nem hagyott volna semmiféle nyomot az a világ, amelyben a filozófusnak élnie adatott. Ilyenkor még inkább furcsának érezhetjük, hogy Heller elválasztja életét a filozófiájától. Mert noha talán némi joggal vélheti úgy, hogy A bicikliző majom című kötetben eléggé kimerítően taglalta a biográfiáját, az a kötet annyiféle problémával terhelt, hogy nem ártana hozzá egy komoly kiegészítés.

„Húszéves koromtól csaknem nyolcvanéves koromig (ezt 2009. január elsején írom), sok minden megtörtént velem, de egy azonban soha: egyetlen pillanatra sem hagytam abba a filozófiát művelni. S nem is fogom, halálom órájáig (feltéve, hogy el nem hülyülök, amit, remélem, elkerülök).” Van némi öntudatos pátosz ezekben a szavakban, ami teljesen érthető, lévén Heller Ágnes ma egyike a legkeresettebb, legsikeresebb filozófusoknak a világon. És nem véletlenül használom ezeket az inkább egy nemzetközi menedzserre vagy bankszakemberre, netán filmsztárra illő szavakat, hiszen bizonyos helyeken a filozófia ma amolyan gondolat-befektetési szakmává vált. Talán éppen annak a szellemi állapotnak a révén, amit Heller a könyv elején felvázol: hogy ugyanis a filozófia, nagyjából Hegel óta, reflektívvé vált, vagyis nem elsősorban önmagát építi, nem „metafizikus” vagy nagy gondolati rendszerekben gondolkodó diszciplína, hanem amolyan válaszoló tudomány (Lukács írta ugye, hogy az ember válaszoló lény), hozzászól mindenhez, ami a világban szerinte fontos és taglalandó jelenség. És Heller hozzá is szól mindenhez, sokszor olyasmihez is, amihez nem igazán ért. De mivel mindig vannak megfontolandó gondolatai, s mivel az agya még a számára idegen területen is állandóan szédítő tempóban pörög, ezért még azok is bámulattal nézik, akik olykor felületesnek és túl gyorsnak vélik ítéleteit. Mert összes megnyilatkozásában ott az alázat is, hiszen a filozófia nyilvánvalóan nagyobb, mint mi vagyunk, őt szolgálni erőnk szerint nemes feladat és kitölthet egy életet. Heller Ágnes ebben az értelemben ancilla philosophiae, a filozófia szolgálóleánya, és könyve ennek az alapérzületnek szórakoztató, olvasmányos, okos, higgadt és megkapó, néha egészen szívszorító dokumentuma. És a magam részéről nagyon remélem, hogy messze nem az utolsó szó Heller Ágnes életrajzírói pályáján.