MONOGRAM

Először úgy tűnt, az irónia mindenestül diadalmaskodik Rómeó és Júlia ürügyén, aztán az előadás egyre komolyabban kezdte venni önmagát. De ez már nem állt jól neki. KRÁLL CSABA KRITIKÁJA.

Forrás: Port.hu - Mozdulatművészeti Stúdió

Mándy Ildikó rendezése a két koraérett, csivitelő kamaszt szólaltatja meg Shakespeare művéből. A Madák Zsuzsa és Czakó Máté által életre keltett figurák az előadás egyedüli megfogható, hús-vér szereplői. Elevenek, életszagúak, bár egyikük sem feltűnő jelenség: lazán elsétálnánk mellettük az utcán. Mind Júlia átlagosan trendi butikruházata (jelmeztervező: Szűcs Edit), mind Rómeó hetyke kalappal megfejelt sportos szerelése – úgy néz ki benne Czakó, mint egy modernkori stüszivadász – sima, egyolvasatú, nem túl bonyolult személyiséget takar. Júlia legmaradandóbb arca mindamellett az élet nemes dolgaira, és így a szerelemre való szinte gyermeki rácsodálkozás, míg Rómeóé a kissé zavart, kéztördelős, a ’bocsánat, hogy élek’ hangsúllyal elővezetett félszeg szerelmi hódítás. Ami persze mindkettőjüknél a szerepformálás (ön)ironikus jellegétől nyer könnyed, stílusos karaktert.

A drámai környezet, a szerelmeseket körülvevő világ (Veronástul-reneszánszostul), beleértve a többi szereplőt is, épp csak óvatos utalásokban, halovány jelzésekben (vagy még azokban sem) sejlik fel a játék során. Amit vagy a címszereplők hívnak elő azáltal, hogy láthatatlan személyekhez intézik szavukat (például a dajkához vagy Lőrinc baráthoz), vagy a darab további két, névtelenségbe (és mondhatni nemtelenségbe) burkolózó mozgásművész szereplője érzékeltet többféle stílusú táncos, pantomimes, jelbeszédes (néma)játékával. R és J az előadás alatt szinte mindvégig a közönség felé fordulva, a színpad két oldalán elhelyezett fémvázas pulpitus mögül monologizál. Akkor sem keresnek szemkontaktust, ha éppen egymással társalognak.

Mándy Ildikó és Fenyves Márk (Forrás: Port.hu - Mozdulatművészeti Stúdió)

A Mándy Ildikó és Fenyves Márk alakította lárvaarcú és kriptaszagú feketeruhás teremtmények viszont nem a szavakból élnek. Épp ellenkezőleg: hol kecses kacsótánccal (elő)jelelik, hol (utó)szinkronizálják a történetet (például a kriptajelenetben); hol „odatáncolják” a tíz óriásventillátorral és suhogó függönyökkel helyenként szinte kísértetkastéllyá változtatott, amúgy rideg és fémes hatású térbe a semmiféle konkrétummal sem jelzett reneszánsz miliőt, hol ellenpontozó muzsikával és mozgással épp kitolják az idősíkot. Néha asszisztálnak a jelenetekhez, máskor a háttérképet adják. Az elején rövidre nyesett fekete tütüben, később merevített, harangszerű abroncsszoknyában tűnnek fel. Mutatóujjuk fickándozó játékával párbajt imitálnak, majd ujjukat gúnyos ábrázattal hőmérőként dugják hónuk alá. S bár ők maguk áztatgatják a forró vízzel telt üvegpohárban az utóbb vérvörös színben örvénylő filteres gyümölcsteát, majd nyújtják át a szerelmeseknek mint gyorsan ölő mérget – mégsem gerjesztői, felforgatói és prófétái (mint a vészbanyák a Macbethben), hanem csak kísérői, árnyalakjai, útitársai e szinte kizárólag R és J személyére fókuszáló történésnek.

Mindez addig a pontig jórészt izgalmas és érdekfeszítő is, amíg e kísértetkettős belépői termékenyen kitöltik a főszereplők megnyilatkozásai közötti szüneteket. S amíg utóbbiak játékán egyértelműen áthuzatol az (ön)irónia. Viszont amikor ott elfogyni látszik a szufla (és a táncosoknak többségében már csak önismétlésre és úgymond levezető terapikus mozgásra futja), emitt pedig – a dráma félre- és meg nem értéseinek sűrűsödésével – eleddig hanyagolt, vagy éppen macskakörömbe tett dramatikus megszólalásra ragadtatják magukat a színészek – szóval ekkor mintha enyhén gellert kapna az előadás.

Noha még ebbe az utolsó szakaszba is jut egy-két egészen érzékletes ellenpont: például Rómeó és Júlia halálakor, amikor a két táncos sípoló, surrogó, nyöszörgő hangokat előidézve préseli ki a levegőt a korábban felfújt életnagyságú, ám az életnagyságúnál kapitálisabb méretű nemi szervekkel felékesített női és férfi gumibabákból. Ugyanakkor nem egészen világos: vajon az ironikus muníció csappant-e meg a darab végére, vagy maga a csapásirány változott. Mindez persze mit sem von le színészi oldalról elsősorban Madák Zsuzsa finoman vibráló Júliájának érzékeny megformálásából, táncos oldalról pedig Fenyves Márk igen pontos és karakteres alakításából.

Vö. Tarján Tamás: Háromszor kettő