Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

EMBEREK A HOLDRÓL

Az Oregon koncertje / A38
2009. szept. 22.
Nem tévedés, az Oregon zenekar jövőre 40 éves lesz. Ez már önmagában is tekintélyt parancsoló zenetörténeti tény, hát még ha hozzávesszük, hogy az együttesnek több mint 30 lemeze jelent meg az elmúlt évtizedekben, és számos dalukat a Holdon is kedvelik. ASZÓDI MÁRK CIKKE.

Nem tréfa ez: az Apollo fantázianevű galaktikus expedíció résztvevői ugyanis saját bevallásuk szerint a szóban forgó világhírű akusztikus jazz kvartett nótáit hallgatták odafent, sőt, két holdkrátert is a csapat szerzeményéről neveztek el.

Oregon
Oregon

De vissza a földre, konkrétabban Budapestre, ahol a legendás instrumentális formáció hétfő este adott koncertet az A38 hajón. Amint megjelent a színpadon a nett úriember figuráját hozó Paul McCandless szaxofonos, a mindig csöppet zilált Ralph Towner gitárzseni (ki zongoristaként sem utolsó), a kölykösen bohókás Glen Moore bőgős és az Államok legnevesebb zeneintézeteiben is oktató Mark Walker dobprofesszor – a közönség hosszas vastapsban tört ki. A szeretetteli üdvözlés azonban rögtön feszült figyelemmé szelídült, amint megszólalt az If című klasszikus. E dal már csak azért is tökéletes választás volt kezdésnek, mert egyesít mindent, ami a csapat muzsikáját jellemzi. Már-már erotikusan lüktető ritmusok, fülbemászó dallamívek, levegős hangszerelés, tág improvizációs terek, de példás fegyelmezettséggel és érzékenységgel belakva.

Az Oregon zenéje tulajdonképpen az ellentétek kötéltánca. Amikor a közérthetőbb melódiák majdhogynem populáris egésszé állnának össze, váratlan harmóniafoszlányok vagy éppen a kortárs zenére jellemző disszonanciák segítik elkerülni a közhelyességet. Máskor a kísérletezőbb, temperamentumos zenei nekiveselkedéseket oldja fel egy-egy slágerességbe hajló egyenes motívum vagy egyszerűbb akkordmenet. Az improvizációkat is hasonló kettősség jellemzi: néhol megnyugtatóan rásimulnak a harmóniavezetésre, máskor viszont teljesen elszakadnak a tonalitástól, s inkább hangulati effektusok már csupán. A végeredmény a vadság és az intellektus különös oszcillációja, érzelem és értelem, ösztön és tudás tökéletes szinergiája.

Paul McCandless
Paul McCandless

A negyedikként játszott ReDial volt számomra az est csúcspontja. Ahogyan egy rövid előjáték után bemutatták a témát, de csak azért, hogy aztán atomjaira cincálják szét, először Towner, aztán McCandless, s végül Walker (merthogy ebben a dalban a dobszóló is a szerzemény ritmusképletét dolgozta fel). S amikor ott hevernek előttünk a kompozíció alkotóelemei, akkor kezdetben bátortalanul, majd mind határozottabban elkezdik keresni egymást, és persze az újbóli „nagy egymásra találás” nem is lehet kérdéses. Az improvizációk végeztével a fülünk hallatára született meg ismét a már jól ismert dal. Rengeteg zene volt azokban a szólókban, és rendkívüli formában voltak a muzsikusok is, igazi mestermunka, ha úgy tetszik, mesterkurzus volt e dal. Ahogyan Mark Walker később meg is jegyezte, annyi energiát kaptak a közönségtől, hogy akár öt óra hosszat is tudnának játszani, ha nem vigyáznának. Egy különösen lelkes drukker ezen a ponton egyébként bekiabálta, hogy „ok!”, amin a csapat is jót derült.

Végül persze csak bő másfél órás lett a show, az viszont annál tartalmasabb és szórakoztatóbb. A fanatikusok által jól ismert Oregon-truvájok egyike sem maradt ki: bőgő-dob duett zenei gegekkel tarkítva, a hangulat hatására helyben komponált dal, és persze Paul McCandless, amint egyszerre több hangszert fúj. A legendás szaxofonos természetesen akkor is kitett magáért, amikor épp csak egyetlen hangszer volt a kezében. Jellegzetes, „pokolból érkező”, keservesen harsány visításban végződő arpeggiókból nem volt hiány ezen az estén sem. És persze visszafogottan érzelmes pillanatok is akadtak szép számmal: a letisztultsága miatt akár vokális balladának is beillő Green and Golden és a gyönyörű 1000 Kilometers megmutatta, hogy hőseink nem csak virtuozitásban, hanem érzelemgazdag nüanszokban is felettébb járatosak. Mindezzel közönségüket – ha a Holdra nem is, de – a műkedvelői sztratoszférába bizonyosan eljuttatták.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek