Nem tréfa ez: az Apollo fantázianevű galaktikus expedíció résztvevői ugyanis saját bevallásuk szerint a szóban forgó világhírű akusztikus jazz kvartett nótáit hallgatták odafent, sőt, két holdkrátert is a csapat szerzeményéről neveztek el.
Oregon |
De vissza a földre, konkrétabban Budapestre, ahol a legendás instrumentális formáció hétfő este adott koncertet az A38 hajón. Amint megjelent a színpadon a nett úriember figuráját hozó Paul McCandless szaxofonos, a mindig csöppet zilált Ralph Towner gitárzseni (ki zongoristaként sem utolsó), a kölykösen bohókás Glen Moore bőgős és az Államok legnevesebb zeneintézeteiben is oktató Mark Walker dobprofesszor – a közönség hosszas vastapsban tört ki. A szeretetteli üdvözlés azonban rögtön feszült figyelemmé szelídült, amint megszólalt az If című klasszikus. E dal már csak azért is tökéletes választás volt kezdésnek, mert egyesít mindent, ami a csapat muzsikáját jellemzi. Már-már erotikusan lüktető ritmusok, fülbemászó dallamívek, levegős hangszerelés, tág improvizációs terek, de példás fegyelmezettséggel és érzékenységgel belakva.
Az Oregon zenéje tulajdonképpen az ellentétek kötéltánca. Amikor a közérthetőbb melódiák majdhogynem populáris egésszé állnának össze, váratlan harmóniafoszlányok vagy éppen a kortárs zenére jellemző disszonanciák segítik elkerülni a közhelyességet. Máskor a kísérletezőbb, temperamentumos zenei nekiveselkedéseket oldja fel egy-egy slágerességbe hajló egyenes motívum vagy egyszerűbb akkordmenet. Az improvizációkat is hasonló kettősség jellemzi: néhol megnyugtatóan rásimulnak a harmóniavezetésre, máskor viszont teljesen elszakadnak a tonalitástól, s inkább hangulati effektusok már csupán. A végeredmény a vadság és az intellektus különös oszcillációja, érzelem és értelem, ösztön és tudás tökéletes szinergiája.
Paul McCandless |
A negyedikként játszott ReDial volt számomra az est csúcspontja. Ahogyan egy rövid előjáték után bemutatták a témát, de csak azért, hogy aztán atomjaira cincálják szét, először Towner, aztán McCandless, s végül Walker (merthogy ebben a dalban a dobszóló is a szerzemény ritmusképletét dolgozta fel). S amikor ott hevernek előttünk a kompozíció alkotóelemei, akkor kezdetben bátortalanul, majd mind határozottabban elkezdik keresni egymást, és persze az újbóli „nagy egymásra találás” nem is lehet kérdéses. Az improvizációk végeztével a fülünk hallatára született meg ismét a már jól ismert dal. Rengeteg zene volt azokban a szólókban, és rendkívüli formában voltak a muzsikusok is, igazi mestermunka, ha úgy tetszik, mesterkurzus volt e dal. Ahogyan Mark Walker később meg is jegyezte, annyi energiát kaptak a közönségtől, hogy akár öt óra hosszat is tudnának játszani, ha nem vigyáznának. Egy különösen lelkes drukker ezen a ponton egyébként bekiabálta, hogy „ok!”, amin a csapat is jót derült.
Végül persze csak bő másfél órás lett a show, az viszont annál tartalmasabb és szórakoztatóbb. A fanatikusok által jól ismert Oregon-truvájok egyike sem maradt ki: bőgő-dob duett zenei gegekkel tarkítva, a hangulat hatására helyben komponált dal, és persze Paul McCandless, amint egyszerre több hangszert fúj. A legendás szaxofonos természetesen akkor is kitett magáért, amikor épp csak egyetlen hangszer volt a kezében. Jellegzetes, „pokolból érkező”, keservesen harsány visításban végződő arpeggiókból nem volt hiány ezen az estén sem. És persze visszafogottan érzelmes pillanatok is akadtak szép számmal: a letisztultsága miatt akár vokális balladának is beillő Green and Golden és a gyönyörű 1000 Kilometers megmutatta, hogy hőseink nem csak virtuozitásban, hanem érzelemgazdag nüanszokban is felettébb járatosak. Mindezzel közönségüket – ha a Holdra nem is, de – a műkedvelői sztratoszférába bizonyosan eljuttatták.