Az idén nyolcadik alkalommal megrendezett L1 Táncfesztivál egy kicsit más volt, mint a korábbiak. Egyrészt mert a Bakelitben és a MU Színházban zajló programsorozatnak az egykori és mostani L1-esek nem résztvevői, hanem szervezői, koordinátorai voltak, másrészt mert a megszokottnál nagyobb teret kaptak a fesztiválon a külföldi fellépők: a tíz bemutatott táncprodukció közül csak négyet hoztak létre itthoni művészeink. A felhozatal így sokszínűre és meglehetősen vegyesre sikerült, a minimalista brake-től (Dalija Aćin koreográfiája), az egyszemélyes összművészeti show-n (Palle Granhøj és Anne Eisensee közös munkája) keresztül a groteszk meséig (Dot 504) tényleg minden megtalálható volt. Akkurátus leltárkészítés helyett azonban most szubjektív válogatás következik: jöjjenek az idei L1 legjei!
 Céline Larrére a palacsinták alatt. Fotó: Kővágó Nagy Imre |
A fesztiválnyitó performanszt a legillatosabb produkciónak járó különdíjjal jutalmaznám. Amikor kinyitották a Bakelit nagytermének ajtaját, a fahéj édes-fűszeres illata csapta meg az első napon még igen szerény létszámban felsorakozott nagyérdemű orrát. A terem közepén Céline Larrére francia művész feküdt egy emelvényen, testét tetőtől talpig palacsinták borították. Innen lehetett falatozni, de természetesen nem magában kínálták a szervezők az édességet. A mennyezeti állványzatról körben zsinóron felfüggesztett, sarkuknál kivágott nejlonzacskók és papírtasakok csüngtek. Előbbiekből lekvárt, mézet, nutellát lehetett kinyomni, utóbbiakból vékony sugárban kristálycukor és fahéj szitált a padlóra. Az akcióhoz mellékelt leírás szerint mindez játék az étel jelentéseivel, reprezentációival, valamint az emberek felháborodásával, a szégyenérzettel és a higiénia értelmezésével. Szerintem inkább csak rendhagyó svédasztalos étkeztetés, mindenesetre emlékezetes kezdet.
 Szempár. Fotó: Kővágó Nagy Imre |
A szag- és ízérzékelés után a látásra – és annak hiányára – terelte a figyelmet a program. A táncterápiával foglalkozó Tánceánia Együttes előadása a fesztivál legjobb atmoszférájú előadása lett. A Szempár egy emberpárról, egy látó és egy a külvilágot nem látó szempárról szól, hiszen a két táncos (Bóta Ildikó és Barkó Tamás) közül egyik, a férfi vak. Tapogatózó táncuknak a nappali enteriőrjét idéző szőnyegen felállított fotelek, hintaszékek és szanaszét heverő lepedők és ruhák között különlegesen otthonos, bensőséges atmoszférája van. Átöltözésekkel megjelenített szereppróbálgatásaik, hely- és helyzetváltoztatásaik során fokozatosan éreznek rá egymás rezgéseire, jutnak el az éntől, a miig. A kifejezetten lassú, meditatív előadás paradox módon eltereli a néző figyelmét a külső, látható valóságról, és arra indít, hogy inkább befelé nézzünk.
 Granhoj Dans. Fotó: Kővágó Nagy Imre |
A legmeglepőbb egyértelműen a második nap első előadása, a dán Granhøj Dans cím nélküli produkciója volt (a címadáshoz a nézőktől vártak ötleteket a szervezők). Amikor az előadás egyetlen szereplője egy (akkor még) szőke, kócos parókás lány némi elvont tánccal összekötött klimpírozás után kimászott a zongora alól és elkezdett énekelni, szinte érezni lehetett, hogy megállt a levegő a Bakelit színháztermében. Éteri, csengő-bongó, lágy hangon énekelt a vízen megcsillanó napfényről. Anne Eisensee ugyanis nemcsak táncos, de énekes és számtalan hangszeren játszó zenész is. Színvonalas, szórakoztató, öniróniával teli egyszemélyes önkifejezési ámokfutása során volt szőke és barna, volt érzelgős naiva és veszett bestia, aztán áldecens egóművésznő; játszott csellón, zongorán, Macintosh laptopon, kottaállványon és a saját testén. Úgy csinált viccet a művészi kifejezésformákból, előadói stílusokból és önmaga exhibicionizmusából, hogy egy pillanatig sem tűnt bohócnak a színpadon. Vibráló személyiségű multitalentum, nem vitás.
 Tamara Ober. Fotó: Kővágó Nagy Imre |
A negyedik napról nem távoztam lelkesen: Tamara Ober produkciója a fesztivál legkiábrándítóbb része volt. A műsorfüzet szerint nem ma kezdte táncos pályafutását: hét éve tagja a már nálunk is járt Zenon Dance Company-nak, ám Deep hold című előadását bosszantóan esetlennek éreztem, és nem azért, mert a táncos szerepe szerint egy érzékeit elvesztett, önmagát kereső lány. A majd egyórás előadásban kevés volt a tánc és sok a szónoklás, bár az is lehet, hogy a produkciónak javára vált, hogy keveset kellett nézni Ober darabos, döcögős, kiforratlannak tűnő mozgását. Akárhogyis, az előadást agyonnyomta a sok élőben meg felvételről hallott monológ, melyekből egy fárasztóan közhelyes történetet bontakozott ki egy lányról, aki nem lát, mégis kiigazodik az életben. Ám amikor a csúnya emberek visszaélnek jóságával és elveszik a pénzét, akkor elveszti érzékelési képességét, s elveszti önmagát is. És akkor jön egy pillangó, aki után felkapaszkodik az égbe, de épp amikor megfogná, rájön, hogy nem szabad korlátoznia szárnyalásában, így elengedi, de teste teleszóródik a lepke szárnyának porával. Ober – aki az előadás alatt egy asztal, egy szék és egy mikrofonállvány között, alatt, mellett forgott, csúszott, repkedett – ezen a ponton az asztalra állított szék tetején egyensúlyozott megdicsőült arccal.
 Debris: Hexen. Fotó: Kővágó Nagy Imre (A képek forrása: L1 Táncfesztivál) |
A szervező Ladjánszki Márta és csapata az utolsó napra is tartogatott meglepetést. A hatalmi és szexuális viszonyok témáját boncolgató Hidden landscape című előadás legerősebb pillanata kétségkívül az a pár perc, amikor egy filmrészleten óriáskígyók falnak fel nyulakat. A halálos birkózás, a másik kíméletlen bekebelezése később az ünneplőbe öltöztetett, állatmaszkos előadók táncában is visszaköszön. A cseh DOT 504 társulat előadása groteszk, nyers és kíméletlenül szókimondó. A szlovák Debris társulat Hexen című produkciója ezzel szemben misztikus, varázslatokkal teli világot teremt a MU Színház színpadán. A négy, egymással morgó, hümmögő hangokkal kommunikáló fekete ruhás táncos mesebeli lényként jelenik meg a sűrű félhomályban. Egyedi mozgásukban fellelhetők akrobatikus és pantomimes elemek, valamint klasszikus balett és kontakt tánc is. Az archaikus, vészjósló hangulatot időnként bájos, játékos jelenetek váltják. A trükkös fényhatásoknak és a színpadon keresztben kifeszített áttetsző falnak köszönhetően a látvány álomszerű. Amikor a koromsötétben a falra vetülő fénysugárban felsejlik a táncosok sziluettje, mintha csak a szemünk káprázna.