Nemzetőr |
Borsosra már éppen ráfért egy reális láttatás, mert azt minden művelt fő tudja ugyan, hogy ő festette a Nemzetőrt és a Lányok bál utánt, ám aki művei felsorolásában ötig fel tudott menni, már szakembernek képzelhette magát – egészen idáig. Az említettek egyébként valóban jó művek, s hozzászámolhatunk még néhány portrét, például a viszonylag közismertebbnek számító Libanoni emírt, de mindenekelőtt a Női képmás bársonymentébent, s talán még a szolidabb Nő csipkegallérral című mellképet is. (Mellesleg az utóbbi két kép nyelvtanilag helytelen címén fennakadtunk: a Nő csipkegallérral ugyanis a valóságban azt jelenti, hogy a ruhát díszíti egy leheletfinom gallér.) Előbbi mű, díszportré mivolta ellenére is kiváló jellemábrázolás, a modell önérzetes, intelligens arcát, lényéből fakadó magabiztos testtartását elnézve, úgy tűnik, a szép ismeretlenben az első emancipált nők egyikét tisztelhetjük.
Női képmás bársonymentében |
Ezek tehát kiváló képek, de csupán az életmű kivonatai, melyek nyomán szinte mindenütt csak annyit olvashatni, hogy Borsos József sikeres portré- és zsánerképfestő Bécsben, akinek arcképei olykor Barabáséihoz mérhetők. Ami igaz, és egyáltalán nem kevés; sőt bőven elég ahhoz, hogy Borsos a reformkor festői között viszonylag megbecsült státuszt tudhasson a magáénak.
De vajon mi, illetve milyen művek vannak mindezen túl? Ez eddig homályban maradt, a futólagos életrajzok csupán keresettségét említik Bécsben, majd, hogy 1861-ben otthagyva csapot-papot hazajött Pestre és fényképészműtermet nyitott. Ám 1883-ban mégsem fotográfusként, hanem vendéglősként érte a halál, mivel közben újra váltott: a prózaibb, ám annál kiszámíthatóbb foglalkozás mellett döntve.
Az elégedetlen festő |
De menjünk csak vissza Bécsbe! 1852-ben megfestette Az elégedetlen festő című képet, amelynek főszereplője gazdagon berendezett műtermében, teljesen elhagyva magát, mint egy rongycsomó ül foteljében a semmibe meredő arckifejezéssel. Hiába a jómód, az aggódó, szerető feleség, nincs remény: körülötte durván behasított képei hevernek szanaszét, s lába is egy könyvön tipor. Epikus mű a javából, szájbarágós mondanivalója és túlcsorduló érzelmessége nem is avatja főművei közé, de most nem is az a lényeges.
Hogy a képbéli festőnek miből lett elege? Nyilván abból, amiből Borsosnak is: azokból az édeskés, szentimentális arcmásokból, árubemutató díszportrékból és csöpögő jelenetképekből, amelyek gondtalan életmódját biztosították. S amelyek most ott sorjáznak a Nemzeti Galéria falain, s csak az menti meg őket lekicsinylésünktől, hogy maga az alkotó is beléjük roppant. (Ma egyébként egyszerűen azt mondanánk rá, hogy megélhetési festő volt.)
Lányok bál után (részlet). A képek forrása: Magyar Nemzeti Galéria |
A Nemzetőr és a Női képmás bársonymentében színvonala később már nem ismétlődött meg, legfeljebb nyomaiban felrémlett egy-egy olyan esetben, amikor a kuncsaft nem volt elég gazdag ahhoz, hogy elvárásait kikövetelje. Aztán elszakadt a húr, és Borsos összecsomagolt. Állítólag fényképésznek sem volt olcsó – jellem és jómód harcában mesterünk megint kompromisszumot kötött –, viszont igen szorgalmas: 44 000 felvétel maradt utána.
A történet újraírta önmagát: lelkes indulást nagyipari termelés zárt. Portrébeállításaiban eleinte továbbörökítette festői ösztönét, fotográfiáin az alakok természetes benyomást keltenek (amit azzal a trükkel ért el, hogy a testet és a fejet enyhén ellenkező irányba fordította, lásd Nemzetőr). Ezekből a felvételekből a kecskeméti Fotográfiai Múzeum rendezett kiállítást kora nyáron, a galériában most más képek láthatók: a főváros társadalmi és politikai krémjét reprezentatív külsőségek közt bemutató szériái. A kétszáz apró méretű képet kissé zsibbasztó (lenne) egyenként végignézni, amire szerencsére a rendezők is gondoltak, így ebbe a részbe korabeli fotómasinériákat és egyéb ideillő régi eszközöket helyeztek el.
Jól választottak szerkesztési elvet a festményrész létrehozói is, nem kronológiában és nemcsak Borsosban gondolkodva: műfaji-tematikai csoportosításban és hatásokat, párhuzamokat melléjük rakva helyezték el a műveket.
Borsosról kevés dokumentum, s a termékeny évekhez képest nem túl nagyszámú festmény maradt fenn. Ami összegyűjthető volt (hetven kép), azt a kurátorok: Békefi Eszter, Farkas Zsuzsa és Veszprémi Nóra megszerezték, rendszerezték és a közönség elé tárták – egyrészt eredeti mivoltukban, másrészt tartalmas katalógus formájában. S ezzel a biedermeier mestere végre elnyerte az őt megillető, reális helyét a XIX. századi magyar festészetben.
A kiállítás 2009. október 25-ig tekinthető meg.