Peter Greenaway: Rembrandt tükre / LOW, Millenáris Teátrum
2008.12.19.

A budapesti LOW fesztivál keretében mindössze egyetlen előadásban láthattuk a rotterdami Schouwburg alig néhány hetes, Peter Greenaway fémjelezte bemutatóját. RÉNYI ANDRÁS KRITIKÁJA.

A  legutolsót azon nemes bőrök közül,  amelyeket a jeles brit rendező Rembrandtról 2006 - a festő születésének négyszázadik évfordulója - óta folyamatosan lehúz. Kezdte a Rijksmuseumban az Éjjeli őrjárat előtt megrendezett, dramatizált hang- és fényjátékkal; folytatta a 2007-es velencei filmfesztiválon bemutatott Nightwatching című mozifilmmel, amelyet némelyek A rajzoló szerződéséhez való, régóta várt visszatéréseként ünnepeltek, mások viszont halálosan untak. Élő VJ-prezentációk, tudós előadások, könyvben való megjelenés után (és multimédiás DVD-kiadás előtt) most itt az élő színházi, mondhatni, „operai” változat, amelynek Peter Greenaway csak a forgatókönyvét jegyzi: ezúttal a festő magánéletéről szól a mese, amelyet Vincent van Warmerdam színpadi zenéjére Greenaway újsütetű holland felesége, Saskia Boddeke állított színpadra népes társulattal. E tekintetben sem teljesen előzmény nélküli a produkció: 1999-ben Levelek Vermeernek címmel már született közös munkájuk egy nagy festőről és a nőkről körülötte, de akkor Louis Andriessen volt a zeneszerző. Minden együtt volt tehát ahhoz, hogy kóros mértékű Rembrandt- és Greenaway-freakként, fokozott várakozással üljek be a Millenáris Teátrum csak hézagosan megtelt nézőterére. Az alábbiakban csalódásomról adok rövid számot.

Rembrandt és a nők
Rembrandt és a nők

„Ez a darab úgy helyezi el Rembrandtot, a feleségét és kapcsolatait, hogy hatalmas kulturális jelentőségű és nemzetközi hírű alakja kapcsán végiggondolhassuk és mérlegelhessük: egyáltalán miről szól a festészet, miről szólt a régi és miről a mai, a mozi-utáni és poszt-digitális világ? Michael Jackson és más celebritások átszabatják az arcukat – az a kérdés hajtja őket, hogy ’ki vagyok én és ki más lehetnék?’ Azt latolgatják, hogy vajon ’megmutatja a tükör, hogy most éppen ki vagyok?’” Új produkciója bemutatása kapcsán maga Peter Greenaway nyilatkozta ezt: mi megnéztük, mérlegeltük, de most se tudjuk a választ. A darab ugyanis, amelynek a tükröt kellene tartania, sajnos nem létezik.

A „cselekmény”, ha e vizionárius monológot annak lehet tekinteni, 1654-ben játszódik: aktuális nője, Hendrickje éppen terhes, miközben a negyvennyolc esztendős Rembrandt a megvakulástól szorong, és fantáziájában föltolul életének valamennyi fontos nőalakja, hogy egymásba fonódva újra vívja velük harcait. Elsőként Saskia van Uylenburgh (Marije Idema), az első és egyetlen feleség, aki - szemben a romantikus szerelmi legendával (és egyébként az ismerhető tényekből adódó józan következtetésekkel is) - itt úgy jelenik meg, mint a befolyásos képkereskedő Uylenburgh család józan ügynöke, aki azért áldozza fel szépségét és ifjúságát Rembrandt oltárán, hogy a kereskedőházhoz kösse a nagyhírű, forgalomképes mestert. Mint a polgári establishment képviselője, tőkebefektetetésnek és kereskedelmi árunak tekinti a festészetet, és érti a módját, hogy végrendeletével Rembrandt útját állja a családi vagyon elherdálásában. Hogy Saskia három, csecsemőkorban elveszített gyermek - köztük két kislány - után úgy szüli meg az első életben maradót, Titust, hogy maga pusztul bele, nem kap e fikcióban külön nyomatékot.

Jelenet az előadásból
Jelenet az előadásból
Aztán itt van Geerthge Dircx (Barbara Pouwels), a kevéssé férfiasnak nevelt Titus (Henry Aerts) alacsonyabb sorból jött nevelőnője: Greenaway szemében dévaj, érzéki csábító, aki végre megadja a férfinek, amit az szeretne; ám őt, mikor pórias szeretőből művész-feleséggé, vagyis polgári úrinővé szeretne avanzsálni, Rembrandt nyersen ellöki magától, és polgári-férfiúi tekintélyével és informális befolyásával visszaélve börtönbe záratja, hogy megszabaduljon tőle.

És Hendrickje Stoffels (Maartje Teussink), aki húsz évvel fiatalabb nála, amikor – ez is Greenaway kitalációja – még gyereklányként Saskia háztartásába kerül, s nőiességével annyira elbűvöli az egyre mogorvább, korosodó mestert, hogy az festeni kezdi – Rembrandt keze alatt remekművek születnek róla. Hendrickjében pedig nem csak szánalom ébred, de mély megértés is a festői teljesítmény iránt: végül a dacos Geerthge féltékenykedése ellenére ő veszi át a ház vezetését, hogy utóbb a festő ágyasává és üzlettársává is legyen. Házasság persze vele sem lehetséges, hiszen akkor Rembrandtnak vissza kellene fizetnie Titus és az Uylenburghok rég elherdált örökségét. Hendrickje végül 1654-ben teherbe esik, hogy utóbb világra hozza Cornéliát, aki – mint már kétszer is meghalt és még meg sem született gyereklány – negyedik nőként (Margot Nies) bukkan fel, és mint Flóra, a tavasz ártatlanságát hirdető virágistennő, egyszersmind a kurvaság és bujaság megtestesítője flangál körbe-körbe a végtelenített pillanat idejében. (Az Ermitázsból ismert Saskia mint Flora pompás zöldes-virágos jelmezében jelenik meg ugyanis – Greenaway nem volna önmaga, ha a meglehetősen szimpla életrajzi konstellációt nem igyekezne mesteri módon névmágiával, időjátékkal, képekből vett célzásokkal és obskúrus ikonográfiai átkódolásokkal sokértelmű titokká dúsítani.)

Bart Klever
Bart Klever
A fikciós ötlet, hogy a nők szimultán lépjenek színre, a Nightwatchingból ered – csakhogy ott ez mellékszál volt egy nagyszabású, a nyolcvanas évek-beli Greenaway-t idéző összeesküvéselméleti narratívában. Itt nincs mihez kapcsolódniuk, és saját drámai konfliktus híján életrajzi illusztrációk maradnak. Ugyanezen oknál fogva Greenaway/Boddeke Rembrandtja (Bart Klever) sem elég érdekes figura: inkább robosztus, túlfűtött brutálmacsónak, egyszersmind identitászavaros nyomorultnak mutatkozik a színen (az emlékezés és a megtört önreflexió fájdalmas hangjait egy föl-alá grasszáló tenorista, Roger Smeets kölcsönzi neki); a szorongás és bűntudat multimédiásan előhívott vízióiban nemcsak a múlt, hanem a jövő veszteségeit is meg kell élnie, mielőtt a mulandóság rá is sort kerít. (Mindezt tipikus Greenaway-reminiszcenciák, például a vízben ázás, megfulladás, lebegés erős látványai közvetítik.) Súlyos a benyomás, hogy ez a Rembrandt is csak a Számokba fojtva, A rajzoló szerződése vagy A szakács… intelligens és tehetséges férfihőseinek nyomorúságos sorsára juthat: bár rendre kihasználta, szexuális tárggyá és mutatós képekké prostituálta a nőket, ők végső soron élnivalóbbnak, erősebbnek és okosabbnak bizonyultak nála.

Jelenet az előadásból. Forrás: Rotterdamse Schouwburg.
Jelenet az előadásból (Forrás: Rotterdamse Schouwburg)
Csak a legvégén, az egymással feleselő önarckép-töredékek döbbenetesen ütős slideshow-ja végén esik le a tantusz, hogy mi hiányzott: hogy miért untam ennyire ezt a roppant művelt, intelligens és fantáziadús látványosságot. Végtére is volt benne minden, mi a kortárs szem-szájnak ingere: vérbő prózai színészek és high-tech installáció, profi operisták és preparált playback, élő zenekar és akusztikai bűvészkedések, live-cam-közvetítés és festmény-imitációk; múzeumi képkeretbe foglalt video-screen és natúr átöltözés a színpadon. Volt dramatizált prózaszöveg és dalba szedett reflexió, népszínműves bohózat és melankolikus rezignáció, ordenáré nyerseség és nagyoperai dagály: minden volt – de mű, az nem. A vetített önarcképek saját erejüknél fogva tükrök: a Rembrandt tükre viszont épp azt a koncentrációt nélkülözi, ami e képek erejének titka. Amit láttunk, nem opera; ahhoz Vincent van Warwerdam szimfonikus zenéje nem eléggé önhordó, sem dallamvezetése, sem hangszerelése nem eléggé karakterisztikus, inkább kísérőzenének tűnik. Amit láttunk, nem is igazán színház: a feleség rendezésének mélyén nem munkál drámai kollízió, ami valamely szükségszerű irányba hajtaná a hősöket és a szenvedélyeket. Filmről sincs szó: bár látványosak a mozgóképek, impozánsak az osztott képernyők, és osztjuk Greenaway ellenérzéseit a szöveg vezérelte mainstream-filmcsinálás ellenében, videóillusztrációk helyett szeretnénk mielőbb a teljes Nightwatchingot látni. Ezúttal a képek is csak ürügyei és intelligens kísérői maradnak egy fölfuvalkodott, pénzsóvár, szeretetéhes és kissé kanos pária leépüléstörténetének, aki amúgy festeni is ragyogóan tudott. Várjuk a filmet.

 

Kapcsolódó cikkünk: LOW Holland-Flamand Kultfeszt 2008

Vö. Jászay Tamás: Szétmálló képerdő
Rádai Andrea: A részek összege

Megítélt támogatás: 30 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
LOW Holland-Flamand Kultfeszt megvalósítására (2007)