Saga Quartet (LT), Aki Takase Fats Waller Project (D) / MOL Jazz Fesztivál 2009
2009.09.14.

Barátom, aki engem is elég jól ismer, a jazzt meg még jobban, azt mondta: két programot ajánlana jó szívvel a magamfajta komolyzenésznek a MOL Jazz Fesztiválról: Oláh Kálmánék szombat esti koncertjét, illetve péntek este Aki Takase Fats Waller Projetjét. MACZKAY GÉZA CIKKE.

Aki Takase és német-amerikai kvintettje a Trafóban másodikként lépett színre, előttük a litván Saga Quartet adott koncertet. A közönség sznob része őket kihagyta vagy beérte, ha negyed órát hallgat belőlük, mintegy bemelegítésképp. Szerintem nem volt igazuk: a két együttes látszólag ugyan nagyon távol áll egymástól, mégis van bennük valami közös. Mindketten bizonyítják, mennyire nem igaz, hogy ne lehetne eredetit alkotni a műfajban manapság.

Saga Quartet
Saga Quartet
A Saga Quartet vezetője nyilvánvalóan a szaxofonos Liudas Mockünas, aki egy szemhunyorítással képes irányítani együttesét. Holott ez náluk nem is annyira egyszerű. Nyilván nem beszélhetünk tökéletesen begyakorolt számokról, a free és az improvizatív elemek aránya ugyanis igencsak magas. A tíz-tizenöt perces számok mégsem válnak unalmassá vagy öncélúvá. S nem is a felépítettség teszi őket izgalmassá, sokkal inkább a váratlan váltások. Hogy amikor már mindenki azt hinné, ebből az ereszd-el-a-szakállamat-ból nem fognak szárazon kijönni, akkor egy ütem alatt rendeződik az anyag zenévé. Ez a négy fiatalember nagyon ismeri egymást, nagyon érti, amit csinál (a közönség ennyire azért nem mindig), még akkor is, ha nincsenek tökéletesen egy nívón. Úgy érzem, a bőgős, Vytis Nivinskas kissé kilóg, különösen vonós megnyilvánulásainál hiányoltam a gyantát és a vonókezelés emelt zeneiskolai szintű ismeretét. A dobos, Marijus Aleksa viszont olyan technikásan kezelte a dobokat, annyira egyszerre gondolkodott a vezetővel, hogy néha már-már az jutott az eszembe, vajon titkon nem ő-e a főnök? Ugyanez másért jutott eszembe a zongorista, Dmitrij Golovanov esetében. Mert nemcsak kiválóan zongorázik, de azt is érezni, hogy intellektuálisan nagyban hozzájárul a darabok és az együttes sikeréhez. Az egyik legizgalmasabb számot is ő jegyzi. Ezzel együtt ez a zene – egy másik jazzértő barátom szavaival élve – sokszor sprőd, és inkább egészében izgalmas és élvezetes, mint részleteiben.

Érdemes beszélnünk még a külcsínről is. A kvartett egyértelműen a kelet-európai feelinget képviseli: kopott póló, farmer, kopott (sport-) cipő, kopott hangszerek, bús képű lovagok. Amikor Liudas Mockünas nagyon-nagyon belejött a szaxofonozásba, bizony nehéz volt nem arra gondolnom, hogy olyan, mint aki ütvefúróval vagy légkalapáccsal dolgozik. A zongorista felhúzott vállai is egyfajta merevséget tükröznek, ami a játékán egyébként kevésbé hallatszik. Emiatt aztán nehéz észrevenni a zenében rejlő humort, az icipici idézőjeleket. Szóval kissé mintha túl komolyan vennék magukat. Ezzel nincsenek egyedül persze, de egy igazán nyerő együttesnél a külső elemekkel is érdemes lenne foglalkozni.

Aki Takase Fats Waller Project
Aki Takase Fats Waller Project
Főleg amikor a második részben ott az ellenpélda: Aki Takase és csapata. Kijön a színpadra egy pici japán nő, akiről szinte azonnal kiderül, hogy egyéniség (durvábban fogalmazva: hogy nem százas). Mellette áll a basszusklarinétos, durván leharcolt hangszerével, mintha több évtizedes aluljárói kéregetésből és kocsmai verekedésből halászták volna ki – a gazdájával együtt. A colos Rudi Mahall arcán szinte végig él a halvány, de enyhén túlvilági, megvilágosodott (vagyis illuminált) mosoly. Fúvóstársa, az alacsony Axel Dörner (trombita) viszont rezzenetlen arccal műveli a legnagyobb bohócságokat, miközben nem enged a jól fésült úri pincéri viselkedésből. Nem így Eugene Chadbourne, akire – Aki Takase mellett - a produkció épül: az énekes-bendzsós végigszínészkedi a műsort, parókát tesz fel, a dalokat élénk mimikával kíséri, de amikor nincs szerepe, akkor is arcjátékkal kommentálja a folyamatokat. Paul Lovens – a dobok és a nyakkendője mögül – pedig úgy viselkedik a színpadon, mintha egy jópofa asztaltársaságnál ülne, oda-odaszól a bendzsósnak, megbeszélik a dolgokat, nevetgélnek. Mindez nem fegyelmezetlenség – kiderül, nagyon is része a produkciónak, ez az öt ember együtt tesz ki egy csapatot, viselkedésük együtt adja vissza nemcsak Fats Waller korát és világát, hanem azokat az idézőjeleket is, melyek egyébként a zenében is hallatszanak.

A műfaj látszólag könnyebb, mint a Saga esetében: swing- és blues-számokat kell mai módon előadni. Az előadásmód azonban nemcsak a külső miatt hasonlíthatatlan: ez az öt ember ugyanúgy együtt van a free részeknél, mint amikor tisztán szvingel, és ha egész este szabad jazzt adnának elő, akkor se unatkoznánk. De hogy is lehetne, amikor mindenki – vagy majdnem mindenki - ennyire tud. Egyedül a dobosnál érzem, hogy nem annyira izgalmas, amit dobol, nagyon sok a cin – bár összhatásában ez alig fontosabb, mint a fociban a labdabirtoklás, mely mit sem változtat az eredményen. Aki Takase viszont úgy zongorázik, hogy azt gondolom, Chopin-játékát is élvezném. Könnyű, mint a lepke, mégis kemény, mint a vídia. Játékos és céltudatos. Amikor duóban marad a basszusklarinétossal, kiderül, Mahall is mestere hangszerének. Ez még egyértelműbben látszik Axel Dörneren, aki olyanokat mutat trombitáján, s – minek is nevezzen – „trombiharsonáján”, amit elképzelni se tudtunk rézfúvós hangszertől – és amit csak nem szégyell. Ez igazi hülyéskedés, véresen komolyan. Az amerikai Eugene Chadbourne pedig annyira eltalálja a Fats Waller-világot hangszínével, szövegmondásával és mindennel, hogy már mindegy is, mennyire tud bendzsózni. Az anyag biztos remek lemezről is, de az ilyen produkciókért érdemes jazzkoncertre menni. Sorra jönnek az ismert számok, megy az idő, mi mégis maradnánk, alighanem akármeddig.

A fesztivál szervezői részéről alighanem ez az egyetlen – nehezen kiküszöbölhető – hiba: esély nincs ezután pár buszmegállóval odébb csatlakozni egy másik jazzkoncerthez.

Vö. Végső Zoltán: Avantgárd és hagyaték

Szerző: Maczkay Géza
Helyszín:  Trafó,  Időpont:  2009. szeptember 11.
Megítélt támogatás: 5 000 000 Ft
Támogató: Zenei Kollégium
A VII. Budapest Jazz Fesztivál megrendezésére (2009)