 A Brundibár theresienstadti előadói |
A szituáció, amelyben a darabot a theresienstadti díszlágerbe zárt felnőttek és gyerekek előadták, maga volt a tömény iszonyat. Tömény iszonyat a művészi megnyilvánulás nyújtotta belső menedék ellenére, hiszen rettenetes lehetett minden előadás után visszazuhanni a valóságba. Hogyan lehetséges, hogy maga a fesztiválszínházban megtartott előadás a bevezető korabeli képsorok és a meghívott túlélőnek, az utolsó 1944-es előadás résztvevőjének az iszonyatos múltat felidéző – igaz, humorral szelídített – visszaemlékezése ellenére olyan zavartalan derűt sugárzott, amely átragadt minden jelenlevőre? Talán azért, mert minden mese, amelyben a Jó legyőzi a Rosszat – mágia; és ha a mese hiteles és művészi, akkor a mágia még a múltra is visszasugárzó erejű lehet.
 Az előtérben Őszi Balázs, Brundibár alakítója |
A Brundibár, Hans Krása és Adolf Hoffmeister gyermekoperája, vagy talán inkább gyermekoperácskája (amely amúgy eredetileg még a háború előtt készült) mindenesetre hamvas és bájos mesejáték. A Fischer Iván vezette Fesztiválzenekar, a Budapesti Énekes Iskolának, a Magyar Rádió Gyermekkórusának és az Operaház Gyermekkarának a szólistái, a rendező Novák Eszter és az előadás minden további létrehozója pedig maximális igényességgel és szeretettel dolgozott azon, hogy az idei Mahler-ünnep első produkciója ugyanolyan színvonalat képviseljen, mint akármelyik Mahler-előadás. A főszereplő persze a kórusban éneklő vagy valamelyik meseszerepet megformáló gyerekek izgalma, lelkesedése, tehetsége, öröme és játékossága volt, ez tette az előadást valóságos élménnyé. Novák Eszter rendezése a legjobb értelemben volt észrevehetetlen, mert egészen magától értetődően varázsolt elénk egy félig reális mesevilágot rendőrrel és fagylaltárussal, mesebeli szegénységgel és beszélő, jóságos verebekkel, s egyben maximális teret és inspirációt adott a szereplőknek ahhoz, hogy kis szerepeikben megmutathassák valódi – gyermeki – egyéniségüket.
 Jelenet az előadásból (Forrás: Művészetek Palotája, fotó: Csibi Szilvia) |
Világos, hogy a gyermekszereplők nem igazi énekesek és nem igazi színészek, s teljesítményüket komoly képpel, egyenként értékelni súlyos aránytévesztés volna. Az egész úgy volt igazi, ahogy volt. Azért azt mégsem álljuk meg, hogy halkan ne tegyünk említést a címszereplő negatív hős, a zeneszolgáltatási monopóliumát foggal-körömmel védő kintornás, Brundibár (magyarul: dongó) alakítójáról, Őszi Balázsról, akinek valódi színpadi kisugárzása volt, mint egy bonvivánnak, vagy a Kutya, Husz Krisztián érettségéről, valamint a Fagylaltárus, Kertész Márton elmondhatatlan bájosságáról.
Ez lehetett a titka – nem egyszerűen a nagy sikernek, mert persze az volt –, hanem annak az euforikus jó érzésnek, amit az előadás kiváltott. Mert azért ez a kedves operácska nem ér nyomába – példának okáért – Ránki György gyermekoperáinak, s bizony Rajk Judit fordítása sem volt igazi remeklés prozódiai és verseléstechnikai szempontból (éppen Ránki művei bizonyítják, hogy egy gyermekopera is lehet roppant igényes ebből a szempontból). De Fischer és Novák azáltal, hogy komolyan vette a darabot, és igazi alkotó energiát fektetett bele, sikeresen hozott létre egy mikrokozmoszt a gyermekelőadók számára, s abban ők már könnyedén megtették a magukét. Az ő tiszta örömük pedig azt jelenti, hogy az egykori alkotók és előadók értelmetlen, iszonyatos pusztulásuk ellenére valamilyen módon mégiscsak tovább élnek, léteznek, sőt halhatatlanná váltak, ha tetszik, ők a végső győztesek. A két testvér, Anyinka és Pepicsek legyőzte Brundibárt.