 Modern Róma, 1839 |
Noha Joseph Mallord William Turnert (1775–1851) a romantikus tájfestészet megteremtőjének tartják, kevesen tudják, hogy a már huszonhét évesen a Royal Academy tagjává választott (és ezzel a mai napig egyedülálló) mester perspektívát oktatott az akadémia növendékeinek – már amikor kedve volt hozzá. Az édesapja borbélyüzletében tizenkét évesen egy akvarellel debütáló művész igen szeszélyes és különc, emellett akkurátus és pedáns volt; s a zsenikről alkotott (szintén romantikus) elképzelésekkel ellentétben cseppet sem élt nyomorban, hiszen a műtárgypiac szempontjait figyelembe véve készítette műveit. Saját galériája mellett megrendelői és pártfogói között az angol társadalmi elit szinte minden tagja felbukkant (míg fiatalon inkább ő kereste a vásárlóit, idős korában már azt is megengedhette magának, hogy egyáltalán ne váljon meg festményeitől), s kitartóan – bár kevés sikerrel – törekedett arra, hogy munkái metszet formában elérhetőek legyenek a kevésbé gazdag polgárok számára is.
 Róma az Aventinus dombról, 1836 |
Az Edinburgh-ból érkező tárlat a Tate Britainből válogatott anyagon és néhány magángyűjteményben található művön alapul – a Budapesten látható kiállítás azonban egyszerre kevesebb és mégis több is az eredetinél. Rossz állapota miatt néhány mű nem utazhatott – Turner ugyanis gyakran kísérletezett a színkeveréssel, s néha az új anyagok nem bizonyultak elég időtállónak –, a hiányt viszont pótolják (többek közt) a Szépművészeti Múzeum anyagából származó, Turnert a korszak képzőművészeti törekvéseibe beágyazó metszetek, könyvek, térképek és festmények.
 Látogatás a sírnál, 1850 |
A nyolc „tétel” köré szerveződő, időrendben haladó és több mint nyolcvan művet bemutató kiállítás Piranesi római tárgyú metszetein és Claude Lorrain (és másolói) példáján mutatja be, hogy a fiatal festő milyen képi (kompozíciós!) mintákon keresztül ismerte meg Itália tájait, s a kiállított vázlatfüzetek elképesztően apró rajzain azt is megfigyelhetjük, hogy e furcsa vizuális emlékeztetőkkel miként készült fel előre arra, hogy hol és mit kíván megnézni. Turnert nemcsak a nyugati kultúra bölcsőjének tartott Olaszhon tájai, városai és épületei izgatták (hasonlóan a Winckelmann után elinduló „zarándokokhoz”), hanem az a környezet is, ahol az antik mondák és mítoszok játszódtak. A precíz és koncentrált felkészülés mellett ugyanilyen fontos volt, hogy meglelje Dido és Aeneas, Odüsszeusz és Médeia „hazáját” – a korabeli feljegyzések szerint hihetetlen mitológiai ismeretanyagot halmozott fel, tudálékosságával gyakran felbosszantva környezete léhább, kevésbé iskolázott tagjait, s talán az sem véletlen, hogy 1840-től leveleit egy Odüsszeusz-fejet ábrázoló viaszpecséttel zárta le. A közvélekedéssel szemben igen sok mitológiai tárgyú festményt készített – bár a tájképeken sokszor szinte elvesznek az istenek, félistenek és nimfák –, s az a hit is téves, hogy afféle korai impresszionistaként a szabadban festette volna műveit. Itáliai utazásai során – 1802, 1819-20, 1828-29, 1833, 1836 és 1843 – elsősorban jegyzeteket, vázlatokat és apró akvarelleket készített, „minta-gyűjteményt” a később kidolgozandó művekhez.
 A vámház és a Santa Maria della Salute templom Velencében, 1843 |
A figyelmes szemlélő azt is végigkövetheti, hogy a precizitással összefonódó tehetség mikor lép be azon a virtuális ajtón, amely a művészi halhatatlanság felé nyílik. Mert hiába lenyűgözőek ma is az 1802-es svájci utazás során készített akvarellek (például az Ördög-híd), az igazi áttörést az 1819-es út jelentette (Tivoli, 1820-as évek). A fénypászmák, a levegő szín- és fénytörései, a mediterrán táj varázslatos világa a művészt örökre megigézte – s angliai ismertségét csak fokozta, amikor ezzel a képi és színvilággal felülírta hazája nyirkos és ködös tájait. A szürke és unalmas tájak Turner képein a szivárvány minden színében tündököltek, s miközben a kritika egyik része fenntartás nélkül ünnepelte, mások képtelenek voltak elfogadni az általa szándékosan használt sárga szín iránti „rögeszméjét”. (1826-ban egy művészetkritikus például így fakadt ki: „Mindegyiken ugyanazt az elviselhetetlen, mindent elborító sárga árnyalatot látjuk, […] Turner úr modora oly utálatossá korcsosult, hogy munkáit lehetetlen fájdalom nélkül nézni.”) Amikor 1828 decemberében egyhetes kiállítása nyílt Rómában, csak úgy özönlöttek az érdeklődők: elsősorban a botrány miatt, hisz a közízlés nehezen fogadta el, hogy az öntörvényű zseni okkersárga kötéllel keretezte műveit. „A bemutatót sokan látogatták, csúfolták és gúnyolták […] s a Caccatum non est pictum (A kakálás nem festés) mondás […] nagy nevetést váltott ki” – írja egy kortárs szerző. Ezt az ellenséges és értetlen hangulatot példázza a kiállítással egy időben megjelentetett karikatúra, melyen látható volt a hírnevet megszemélyesítő női alak, aki harsonába szellent, s ezzel a hangszerből a Turner, Turner szavakat csalogatja ki, továbbá egy ürítő kutya az „én is festő vagyok” felirattal.
Pedig maguk a belső, elsöprő víziók csak az 1840-es velencei út nyomán jelennek meg. A fehér, világossárga, lila és kék színből összeálló, már-már monokróm festményen, a Velence a Santa Maria della Salute templomnál című munkán szinte felismerhetetlen a valóságos kiindulópont. A párában lebegő, alig felsejlő templom, az elmosódott kontúrok, a mindent átitató fény lélegzetelállító, katartikus élmény. Ha valaki „igazi” Turnert akar látni, ezt a képet ne hagyja ki!
A kiállítás október 25-ig tekinthető meg.
Vö. Kovács Rita: A fény megszállotja, az antik világ modern "kerítője"
Hajdu István: A Nap az Isten
Rockenbauer Zoltán: A részegítő fény nyomában