Nem Gavriel Lipkind tehet róla, hogy a közönségnek mintegy fél óra ünnepi szöveget kellett kibírnia, melyben nemcsak a fesztivál és a Szépművészeti Múzeum fényezte magát, de még a külügyminisztertől is vehettünk egy leckét a közel-keleti kérdésről. Ami persze nem haszontalan, csak az egész kicsit soknak, aránytalannak tetszett – mintha nem mindenki vette volna észre, hogy voltaképpen egy hangverseny bevezetőjében kapott szót.

Gavriel Lipkind

Ezután jött az 1977-es születésű csellóművész – és beszélt. Igaz, nem rögtön, hisz az első számot, Bach c-moll csellószvitjének első tételét előbb eljátszotta. A prelúdium alapján azt gondoltam, nem tud vonót kezelni: a kápánál zörgést lehetett hallani, a vonó végén pedig elhaltak a hangok. A fúgában kiderült, hogy mindez koncepció: ez olyan elhalós Bach – melyet a fúga el-nem-halós Bachja ellenpontoz. A fúgában sok minden tetszett: a maguktól értetődő hemiolák, a törhetetlen lendület. De sajnos indokolatlanul kaptak hangsúlyt felütések és egyéb, nem hangsúlyos hangok, mintha az előadó folyton azon lenne, hogy elfojtsa az indulatot, de ez nem mindig sikerül neki. A hamis hangokról ekkor még azt gondoltam, a belemelegedéssel eltűnnek majd.

Ezt követte a beszéd. A művekről volt szó, látszólag, de sokkal inkább magáról Lipkindről. Ebben szerepet játszott az is, ahogy Korcsolán Orsolyával viselkedett. Gondoljuk el, ül a színpadon egy sármos ifjú, mellette egy dekoratív hölgy áll, s miközben a fiú anekdotázik, a lány a szája elé tartja a mikrofont. A fiú az elején a hódító pillantást sem mulasztja el – nyilván az erőviszonyok tisztázása végett. Ha persze Lipkind értette volna, Korcsolán Orsolya hogyan is fordítja, amiket ő mond, talán még fölényesebb lett volna. Nem derült ki ugyanis, hogy miért épp Korcsolán tolmácsol, hiszen nem is mindig érti, amit hall, tolmácsolási rutinja láthatólag nincs, s ami még ennél is szomorúbb: zenei műveltségbeli hiányosságai is kiderülnek. Legalábbis azt gondolom, az Zeneakadémia és Juilliard nélkül is tudható, hogy miből készül egy húr, és még inkább, hogy az allemande után nem jöhet más, mint a courante.

Megtudhattuk, hogy Bach c-moll szvitje égi, a C-dúr pedig földi, és hogy sok nép tánca van benne, Ben-Haim pedig egyenesen Lipkind tanárának írta művét. Ben-Haim azután meg is halt – ami azért jó apropó, mert a mű előadása közben az A-húr is elpattant, és a kettő (az A-húr, illetve Ben-Haim halála) közti párhuzamot Lipkind rögtönzött – nyíltszíni – húrszerelő-beszéde is kihasználta. A húrcsere aztán mégis a színfalak mögött történt, és nem derült ki, hogy a darab – egyébként zeneileg alighanem az est fénypontját jelentő – előadása véget ért-e vagy félbeszakadt.

Ezután következett Bach C-dúr szvitje. Itt még jobban megbizonyosodhattunk róla, milyen fölényes technikai tudással áll a művekhez a harminckét éves csellista, és még zavaróbbakká váltak a zeneietlen megoldások. Ott kezdődik, hogy egyetlen tételnek sem volt tempója: sokszor a végén sem derült ki, mi az alaptempó, amihez képest lehetséges a lassítás-gyorsítás. Másrészt összemosódtak a zenei folyamatok. Hallhattunk ugyan tetőpontokat meg nagy csendeket, de semminek sem volt menete. A hamis hangok pedig menetrendszerűen be- becsúsztak. A szvit záró tétele (gigue) például olyan gyors volt, hogy egyszer csak véget ért anélkül, hogy zeneileg bármi történt volna benne. Viszont rendkívül látványos volt az egész, ha nem a zenére, hanem az előadóra figyeltünk.

Ligeti (korántsem legzseniálisabb) műve előtt meghallgathattuk a mű keletkezéstörténetét, a naiv és félszeg vidéki fiú idealista szerelmi ábrándját és csalatkozását. A történet elmondásának azonban igazán egyetlen oka volt: megtudhatta belőle az is, aki eddig nem szembesült vele, hogy a művet maga Lipkind játszotta lemezre a Sonynál a Ligeti Project keretében, méghozzá alig húszesztendős kora táján. A második tétel kapcsán kiemelt szerzői szenzáció – hogy Ligeti elsőként gondolkozott klaszterekben vonós hangszerre írván – utólag inkább mentségnek tűnt. Bár tényleg lehet, hogy Lipkind előbb értelmezi klaszterekként a Capriccio-tétel sűrű hangjait, és utólag játssza ennek szellemében mindent összemosva. Ez a hangverseny összképén éppúgy nem módosít, mint a két – könnyen kiérdemelt – ráadás. Ezek viszont legalább virtuóz show-darabok, nem Bach-szvitek, műfajuknál fogva az előadóra irányítják a figyelmet.

Kifele menet azon gondolkoztam, micsoda rettenetes munka van abban, hogy valaki ennyire zeneietlenül csellózzon. Mert Gavriel Lipkind tényleg nem akárki. A kezében van bármely nagy csellista tudása. Mindehhez hihetetlen jó színpadi adottságai vannak: nem lámpalázas, feltalálja magát még akkor is, ha baj van, képes a közönséggel azonnal kapcsolatot teremteni, van humorérzéke és a többi. És biztos vagyok benne, hogy ehhez napi sok-sok órát gyakorol. Csakhogy e nagyszerű adottságok és e roppant munka egyetlen dolog szolgálatában állnak: az egóéban. Bach ehhez csak eszköz.