Korcsolán Orsolya

Eltekintve természetesen Maurice Raveltől, akinek a koncerten felhangzott Kaddis című kompozíciója azonban semmiképpen sem tartozik jelentős művei közé, sőt valaminő okból egyetlen Ravel-műjegyzékben sem sikerült megtalálnom…

A Rumbach Sebestyén utcai épület, Otto Wagner korai remeke, egyike a leggyönyörűbbeknek Budapesten, és fájdalom, máig helyreállítatlan állapota egyszersmind egyike a magunkról kiállított legsivárabb szegénységi bizonyítványoknak is. Éppen ezért lehetünk fölöttébb hálásak a Zsidó Nyári Fesztiválnak azért, hogy a féligkész rekonstrukcióval járó kisebb kényelmetlenségek és látványi disszonanciák ellenére helyszínként veszi igénybe a Rumbach Zsinagógát, ezáltal életet lehelve belé, és legalább időlegesen bekapcsolva a város kulturális vérkeringésébe és ideghálózatába.

Jonathan Keren

Az egyórás műsor, illetőleg az alapjául szolgáló CD ún. „klasszikus zsidó hegedűdarabokat” mutatott be, főként a múlt század első felében komponált, mondjuk így, komolyzenei igényességű zsánerdarabokat, melyeknek alapjaként nagyobbrészt a haszid zsidóság zenéje, kisebb részben a „jiddis népzene” szolgált (Nota bene: eddig azt hittük, hogy a jiddis egy nyelv). Sajnos, ezt a repertoárt meglehetős monotónia jellemzi, szinte minden darab lassú, érzelmes, moll hangnemű, és tobzódik a bővített szekundokban. Úgy gondolom, az ilyesféle anyag is lehet élvezetes, ha populárisabb, élettelibb előadásban (például klezmeregyüttes megszólaltatásában) hangzik fel („kevésbé komoly zene”), vagy ha fajsúlyosabb szerzők dolgozzák fel („még komolyabb zene”). Az adott műsorban korrekt, helyenként élvezetes, gyakran azonban kissé híg zsánerdarabok hangzottak el, s a monotónia mondott veszélyét bizony nem sikerült elkerülni.

Goldfaden, Chajes, Lavry, Perlman (egy másik Perlman) és Warshawsky alkotásai mellett valóban magasabb színvonalat képviselt a háromtételes Ernest Bloch-darab (Baal Shem Szvit) a maga hiteles érzelmességével és érzékiségével, nyelvének választékoságával, nemkülönben pedig a zárótétel szuggesztív természetpoézisével. A műsor vége felé pedig Jonathan Keren izraeli zeneszerző Korcsolán Orsolyának ajánlott, s csak napokkal korábban befejezett műve, a Krekhtzando jelentett felüdülést a posztromantika hangjától való elmozdulásával – részben preparált zongorával, és bővített szekundok nélkül!

Zsoldos Bálint

Beszámolóm végére hagytam azt, ami ebben a hangversenyben a legjobb volt – a kitűnő szólistát, illetve ugyancsak kitűnő kísérőjét. A Bécsben élő, de a Zeneakadémián és a Juilliard Schoolon végzett Korcsolán Orsolya rendkívül tehetséges és szuggesztív zenész, akinek minden adottsága megvan, amire csak egy igazi hegedűvirtuóznak szüksége lehet: gyönyörű hang, előadói kisugárzás és biztonság, szinte mindvégig kifogástalan intonáció, boszorkányos technika a legmagasabb fekvések, kettősfogások birodalmában, s mindehhez ízlés és az idő szuverén kezelése. Az előadó tehát bőven kárpótolt minket azért, amit a műsor programjából fentebb hiányoltunk. A művésznő zongorista-partnere, Zsoldos Bálint ideális társnak bizonyult, aki úgy tudta megmutatni a saját elsőrangú zenei és technikai kvalitásait, hogy közben a legnagyobb tapintattal engedte maga elé a szólistát.

Korcsolán Orsolya a műsor konferálását is rutinosan és mértéktartóan végezte, jól megérezve, mennyi információ érdekes vagy nélkülözhetetlen a közönség számára.

A koncert végén a közönség melegen és lelkesen ünnepelte az előadókat, több ráadást is kikényszerítve. A magam mérlege úgyszintén egyértelműen pozitív: mindkét művészt örömmel hallanám külön-külön és együtt, a standard repertoár előadójaként is.