A Replika 2008. év végi dupla száma két válogatást nyújt az olvasónak a szokásos Replika-monológon túl (bár ez jól érzékelhetően kapcsolódik mindkét részhez). Az első részben a fő téma a barkácsolás útján létrejövő identitások mibenléte és e barkácsolás lehetőségei. A Lévi-Strauss-i eredetű metafora aktuális magyarázatát illetően az egyik szerkesztő, Vida Zsuzsanna által írt előszón kívül Ronald Hitzler Értelembarkácsolás című tanulmánya is eligazít. Ezek szerint a kortárs szubjektum mintegy „életstílus-csomagot” állít össze önmagának, hiszen a mindannyiunk által tapasztalt megváltozott feltételek lehetővé teszik a szubjektum számára a heterogén társadalmi lét által felkínált sokféle program közötti válogatást, és e programok patchwork-szerű összeillesztését egy eredetinek gondolt egyéniséggé.

Ennek az individualizációs trendnek a kutatása, illetve e trend kontextusának, a kulturális miliőnek a kutatása sok kritikát megért, hiszen a nyolcvanas évek elején elkezdődött. A kritikák leginkább a marxista hátterű, gazdasági-deterministának nevezett szociológia felől érkeztek, nem véletlenül, hiszen az új paradigma annak alternatívájaként kínálta magát. A német kutatást nyilvánvalóan és bevallottan inspirálta a hetvenes években kialakuló angol cultural studies, amely maga is része volt az ún. kulturális fordulatnak. A kissé megtévesztő módon „új egyenlőtlenségnek” nevezett állapotot vizsgáló szociológusok/kultúrantropológusok már nem a gazdasági és az abból fakadó osztályellentétekre helyezték a hangsúlyt, hanem szimbolikus-kulturális szempontokat érvényesítettek, valamint az osztálynál, rétegnél sokkal kevésbé tömbszerű, „exkluzív osztályozással” (mi vs. ti) élő életstílusokra fókuszáltak. A Michailow által kultúrtársadalomnak nevezett formáció ezeken keresztül (is) integrálja polgárait, identitások sokaságát kínálva fel általuk.

Michael Vester Osztálytársadalom osztályok nélkül című tanulmánya empirikus oldalról bizonyítja be azt, hogy a nagy társadalmi osztályok marxista alapozottságú kutatását a huszadik század második felében fel kell váltania az „új társadalmi miliők” vizsgálatának. Vester igen összetett módon érvel az általa „relacionálisnak” nevezett paradigma mellett, melyet nem csak a társadalom horizontális és vertikális tengelyének vizsgálatában alkalmaz, hanem a történelmi tengelyt is figyelembe veszi. Röviden szólva, a paradigma alapján a mindenkori társadalmi konfliktusokat előbbre valónak kell tekintenünk azon csoportok strukturált létrejötténél, melyek vívják ezeket. Ily módon Vester a társadalmi csoportok viszonylagosságát hirdeti, ellentétben a nagy, identikus, antagonisztikus tömbökben gondolkozó (neo)marxista elméletekkel. Ahogy azonban a vitákat zárótanulmányában felelevenítő Berger Viktortól megtudjuk (aki egyébként a másik szerkesztő), a osztályszempontú-strukturális és az individualizációs-kulturális felfogás ma már nem alternatívákként léteznek, mert a kettőt inkább egymás kiegészítéseként ildomos felfogni. A válogatást részletes bibliográfia zárja.

A szám második részét a szubkulturális jelenségeknek szentelték, konkrétan az extrém „zenei preferencia mentén szerveződő közösségeknek” és „színtérlogikáknak” – a szerkesztő itt Tófalvy Tamás. Az előző mondatban két terminusértékű és egymással versengő fogalom is szerepel: az egyik a szubkultúra, amit Tófalvy szerint a színtér fogalma és az ahhoz köthető paradigma vált(hat) fel. Tóvalfy bevezető tanulmánya, azon túl, hogy eligazít a terminológiai vitában, példákon keresztül mutatja be a lokális, a globális és az online színtér különbségeit és egymásba ágyazódását, valamint azt, hogy a résztvevők miként kommunikáltak/kommunikálnak az interneten keresztül, és hogy ez a kommunikáció miként hat vissza magára a tárgyra, vagyis a zenére és annak fogyasztására. Például a kategorizáló címkézésen keresztül – erre mutat példát Tófalvy a válogatást záró tanulmányában.

Tulajdonképpen Peter J. Martin Kultúra, szubkultúra és társadalmi szerveződés című tanulmánya épp azt bizonyítja (Weber és az interakcionista szociológia jegyében), hogy egy közösség, egy szubkultúra sohasem homogén, hanem egymással is versengő szimbolikus reprezentációk ideiglenes terméke, és mint ilyen képezi részét a társadalmi „rendnek”. (Hol máshol látjuk ennek ékes bizonyítékát, mint például épp a tudomány heterogén „szubkultúrájában”, ha végignézünk a lezajlott, vagy épp zajló vitákon?) Jól látható, hogy Martin tanulmánya hol kapcsolódik a folyóirat első részéhez: a nagy homogén struktúrák iránti bizalmatlanságban, a fluid és agonisztikus, szimbolikus reprezentációk iránti elkötelezettségben. Egy másik értelemben tükröz paradigmaváltást Keith Kahn-Harris írása, aki a kritikai kultúrakutatás ma már klasszikusnak számító birminghami iskolájával, a Centre for Contemporary Cultural Studies téziseivel szemben fogalmaz meg állításokat az extrém metal színteret véve például – a CCCS-kályhától egyébként a két válogatás több tanulmánya is elindul. Kahn-Harris a hagyományosan látványosnak és ilyen értelemben provokatívnak tételezett színterek nem-látványossága mellett érvel, hogy azok egyensúlyoznak a transzgreszió és a köznapiság között. Ezek nem szubkultúrák (azoknál jobban simulnak a mindennapokba), de nem is poszt-szubkultúrák (mert azoknál meg konkrétabbak, kevésbé átjárhatók).

Tracy Greener és Robert Hollands Szubkultúrán és posztszubkultúrán túl? című tanulmánya hasonló vizeken evez. A szerzőpáros empirikus tanulmánya keretei között a psytrance (pszichedelikus trance – elektronikus zenei stílus) kultúra jelenségét elemzi, és arra keresi a választ, hogy az internetes kommunikáció jellemezte „globális tagság” hogyan képes az összetartó, hagyományosnak minősülő szubkulturális jegyek felmutatására. Sean Ebare viszont már egyértelműen a szubkultúra-paradigmán belül marad (ebben eltávolodik a válogatás többi szövegétől), és tanulmányában arra vállalkozik, hogy az „online fájlcserélő hálózatokat a szubkultúra-, a stílus- és az identitásépítés új terepeként” mutassa be. Számomra különösen érdekes az internetes anonimitás igénye és a bizalmas viszony iránti igény közti feszültségről tett megállapítása. A válogatás végén az olvasó extrém metal és hardcore szószedetet olvashat, valamint képtárat szemlélhet.