Dalok Jeruzsálemből - Timna Brauer & Elias Meiri Ensemble / Zsidó Nyári Fesztivál 2009
2009.09.06.

Timna Brauer nem először lép fel Magyarországon. Ugyan nem könnyű műfajilag besorolni, mit is énekel és játszik, de annyi biztos, hogy nemcsak jó szórakozást nyújt, hanem nagyban segít eloszlatni a zsidó zene körüli közhiedelmeket is. MACZKAY GÉZA ÍRÁSA.

Timna Brauer
Timna Brauer
Alighanem valamennyi nép művészetének van „reptéri” változata. Akik egy nép kultúráját nem ismerik alaposabban, ezzel szokták azonosítani az adott nép folklórját. Van, amikor a „reptéri folklór” köszönő viszonyban is alig van az autentikus népművészettel, és van olyan is, hogy egy nép kincsének csak egy piciny szelete vonul be a köztudatba és azonosítódik folklórjának egészével. Senki se tagadja például, hogy a gulyás hungarikum, de ez csak az egyik hungarikum. Hasonló a helyzet a klezmerrel: e sajátos városi népzene része a zsidó folklórnak (pontosabban a „populáris regiszternek”), de nem azonos a zsidó népzenével. Annál kevésbé, mivel a zsidóság mintegy kétezer éve szétszóródva él – hogy is lehetne egységes a kultúrája (akár térben, akár időben). Az is nyilvánvaló, hogy épp e szórvány-lét miatt (elkülönülés ide vagy oda) nem lehet ment a környező kultúrák hatásától. Ezért van jemeni, görög, magyar vagy olasz zsidó folklór, és ez teszi érthetővé (semmi más), miért a Szól a kakas márral kezdődött a hangverseny.

A Dohány utcai templom bevált közösségi tér és hangversenyterem, de a hangosítással voltak problémák. Alig lehetett érteni, mit beszél Timna Brauer a mikrofonba, más segédanyag híján így csak találgatok, vajon jól értettem-e, amiket mondott (pl. hogy a dobos török, és Yildirim a keresztneve – amely, mint tudjuk, villámot jelent, és bárki volt légyen is a dobok mellett, akár az ismertetőben feltüntetett trinidadi művész, e név illene hozzá). Hasonlóképp hallhatatlan maradt a művésznő gitárja a zongorához és az ütőhangszerekhez képest – de ez éppúgy lehet hangosítási kérdés, mint koncepció. Elvégre Timna Brauert nem azért szeretjük, mert virtuózan gitározik, a hangszer inkább amolyan kellék a kezében, mely sokkal inkább tartozik a hangulathoz, mint a zenéhez.

A hangszerek egyébként amúgy is megérnek egy passzust. Nevezett gitárt például nem a művésznő, hanem a villanyzongoránál ülő férje hangolta be – épp olyan hamisra, mint amilyen a (billentyűs száj-) harmonika, melyen ő maga, Elias Meiri játszott (egyik kezével, miközben a másikkal a basszust adta a zongorán). Fentebb ütőhangszereket írtam, szándékosan nem dobokat – kezelőjük, bárki volt is, a dobokhoz is alig használt ütőt, sokkal gyakrabban hallhattuk tőle a kasztanyett és egyéb zajkeltő eszközök finomabb ritmusalapját, illetve a kézzel vagy seprővel szólásra bírt cineket. A villanyzongora meg az volt, ami – olykor egészen bári hangulatot hozva a zsinagóga falai közé, máskor szemtelen virtuózitásával bűvölve el a közönséget.

Elias Meiri
Elias Meiri
Ha szó esett a technikáról, érdemes megemlíteni a koncert filmes „közvetítését”. A több (legalább három) kamerával dolgozó csapat igazán profi volt, szinte mindig azt mutatta, amit érdemes; ez nemcsak jó operatőröket, de kiváló közvetítés-vezetőt is feltételez. Ez nemcsak azért fontos, mert a Dohány utcai templom földszintjének hátsóbb soraiból kevéssé látszott az alig emelt színpad, így a kivetítők sokat segítettek a közönségnek, hanem azért is, mert úgy tűnik, a felvétel méltóképp meg fogja őrizni a koncert hangulatát is.

És ez a hangulat a lényeg. Épeszű ember nem mondaná, hogy a zsidó folklór legautentikusabb előadását hallhatta; a hangverseny lényege épp abban rejlett, hogy ez a folklór él, vagy élővé tehető, hol a bárok (kissé kétségkívül „reptéri”), hol a jazz eszközeivel. Ennek éppúgy része a hamis gitár és a hamiskás harmonika, mint az énekesnő messze nem callasi hangja – mely persze csalóka is: amikor olyan fátyolos, mintha a művésznő épp a szivarjából szippantana a konyakhoz - az csak eszköz. Mert máskor megejtő magasságokba képes csapni (itt még az osztrák papa jódlitudása is eszünkbe juthat), és ekkor se gondolnánk, hogy gazdája úgy tud scattelni, ahogy. Ha nem is volt módunk elmélyülni abban, hogy az egyes dalok honnan és mely korból származnak, ez nem akkora baj. Mi Timna Brauert és csapatát láttuk, az ő „fordításukat” hallhattuk. Így az se jelentett problémát, hogy kissé egyforma volt szinte mindegyik szám, rengeteg ismétléssel és apró variációval, felpörgetésekkel és megnyugvásokkal. Az átlag 8-10 perces darabok ugyanis épp az ismétlések révén ragadták magukkal a közönséget, s inkább emocionálisan hatottak, miközben kikapcsolták agyunk okoskodó felét. Hogy a hangverseny jó volt, az abból (is) következik, hogy ez a kikapcsolás sikerült. A ráadásban még énekeltünk is valami özbeg esküvői dalt (ha jól hallottam, de ha mást, zágsón), amitől még jobban érezhettük, együvé tartozunk mi, zsidók, keresztények, arabok, magyarok, jemeniek, ukránok vagy indiaiak.

Timna Brauer abban a korban van, amire azt mondják: remekül tartja magát. Ő nem is titkolja, hogy 48 éves, most épp ez áll neki jól. Huszonöt éve – amikor együttesét alapította – valószínűleg fiatalságával hódított, huszonöt múlva pedig alighanem szeretetreméltóan öreg lesz. Reméljük, az együvé tartozás élménye akkor sem lesz kevésbé népszerű.

Szerző: Maczkay Géza
Helyszín:  Dohány utcai Zsinagóga,  Időpont:  2009. szeptember 2.
Megítélt támogatás: 15 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A XII. Zsidó Nyári Fesztivál megrendezésére (2008)