Madarász Iván

Amikor a művet 2003-ban bemutatták a Magyar Állami Operaházban, a kritikus, Tallián Tibor a Muzsika című szaklap hasábjain olyannyira megvetően vélekedett a librettó alapjául szolgáló drámáról („olvashatatlan”), hogy íróját arra sem tartotta méltónak, hogy leírja a nevét. Ez erős eszköz, de végeredményben talán menthető: Görgey Gábor drámája valóban abba a Tallián által „bulvár-avantgárdnak” nevezett, az 1960-as években divatos vonulatba illeszkedik, mely sok honi szerzőnket tett látszólag up to date szellemi érdemek fontos képviselőjévé. Így a Délutáni tea feltehetően már születése pillanatában elavult és másodlagos frissességűnek számított – ma még inkább. Mindamellett tagadhatatlan, hogy operai alapanyagnak – éppen végtelenül leegyszerűsített, mondhatni primitív gondolatisága, lecsupaszított helyzetérzékelése, sémaszerű gondolkodása révén – nem teljesen alkalmatlan, bár a dramaturgiai és nyelvi fantáziátlansága rendkívül erős zeneszerzői beavatkozást igényel.

Madarász Iván egy interjúban így foglalta össze a cselekményt: „A Feleség a Férjjel napi banalitásokról beszélget, tömören. A Férj távozása, az ajtón való kilépése nyilvánvalóan jelképezi a Férj halálát (az orvostudomány exitus szava is kilépést jelent). Ezután a Feleség visszagondol a házasságukra, a gyerekükre. Meglátogatja a fia, akivel megint csak felületes, közhelyszerű beszélgetést folytat, monoton szófordulatokat litániaszerűen ismételve. A fiú is kilép az ajtón – a halálba. A Szakácsnő minden látogatás után behozza a gyászfátyolt. Végül ő is eltűnik, az utolsó csöngetésre már nem jön be. A darabban szinte személlyé válik az ajtó. Már kezdetben is nehezen nyílik, a szereplők asztalost akarnak hívni, hogy javítsa meg. Ezen az ajtón lépünk be az életbe, s ezen át távozunk a halálba. Amint a Feleség öregszik, egyre nehezebben nyílik az ajtó. A Feleség halálakor azonban végtelen puhasággal tárul föl, s ő a fénybe léphet ki. Engem az is a megzenésítés felé sodort, hogy a darabban a zene, a keringő konkrét dramaturgiai szerepet kap. Ez amolyan ’zene a zenében’ funkció. A Feleség az egész darab során egy elfelejtett dallamot keres, azt a keringőt, amelyre az első bálján az akkor megismert férjével táncolt. Halála pillanatában találja meg.”

Talán nem teljesen alaptalan a vélekedés, miszerint egyfajta Kékszakállú-problematika is benne rejlik ebben az elgondolásban. Csakhogy a „Kékszakállú asszony” lakásában itt mindössze egyetlen ajtó van, az utolsó, a halál kapuja. A librettó és a zenei fő jellemzője, hogy a szereplők elbeszélnek egymás mellett, a Férj kizárólag a kötelességteljesítéssel, az életbeli harccal törődik: „Nincs meghátrálás. Aki meghátrál, az vesztes.” És a Férfi (az Asszony fia) sem különb, őt a munka tartja rabságban, a társadalmi érvényesülés, a karrier monomániája. Mindkét férfi monomániás, és valahol az Asszony is az, amennyiben őt csak egyetlen dolog érdekli, hogy felidézze ama régi keringő dallamát. De egy fontos momentum mégis a többi szereplő fölé emeli: neki, az Asszonynak még vannak emlékei, míg a többiek tökéletesen üresek és múlt nélküliek.

Görgey Gábor

Madarász Iván erős muzikális elképzelésekkel nyúlt ehhez a nem túlzottan izgalmas, mert kevéssé drámai alaphelyzethez, és a zenei koncepció példaszerű tudatossággal valósult meg. Már az instrumentális előjátékban feltűnnek bizonyos vezérmotívumok, természetesen mindenekelőtt a valcer dallama, aztán a halál, illetve az ajtó motívuma, amelyek végigkísérik az operát. Monomániás zene ez, és ekként jól illik a figurák megszállottságához. De talán éppen a sok ostinato, a sok ismétlés, a sok passacaglia-effektus, a túlzott repetíció a hátulütője a formálásnak, hiszen a közepe táján már kissé soványnak, fantáziátlannak, úgyszólván unalmasnak érezheti ezt a hallgató. Ráadásul legalább két, egymáshoz erősen hasonlító csúcspont is van a dalműben – az Asszony emlékezése a bálra, amelyen férjét megismerte, és aztán az első áldozás és a kerti madarak emléke a darab végén – amelyek hajlamosak arra, hogy kioltsák egymást. A Szakácsnő alakja pedig igen felületesen megalkotott; hogy uzsonna helyett folyvást „ozsonnyát” mond – ez kevés a zenedramaturgiai üdvözüléshez. Átgondolt, szakmailag professzionális, de különösebb zenei képzelőerő és lendület nélkül megírt darab Az utolsó keringő.

Iván Ildikó nagyszerűen teljesít az Asszony technikailag igen nehéz, bravúros szerepében; a kiváló szoprán nemcsak hangilag, de jellemformálásban is elsőrendűt nyújt, él a zeneszerző kínálta összes lehetőséggel. Fried Péter megbízható a Férj szerepében, de hát a kevéssé megrajzolt alak nem sok lehetőséget ad a komolyabb emberábrázolásra. Mindez fokozottan igaz a Férfi szerepére, melyet Wendler Attila énekel. Takács Tamara nem tud, mert nem tudhat sokat kezdeni a Szakácsnő közhelyes alakjával. A Magyar Állami Operaház Zenekarát Hollerung Gábor vezényli, sok színnel, sok erős effektussal, ügyszeretettel, elhivatottan.