Leonard Cohen

És hát adott még sok mást is, mármint a koncerten kívül, olyasmiket, amiket egyáltalán nem szoktunk az ilyen-olyan sportcsarnokokban szervezett ilyen-olyan giga-mega-hightech zenés show-műsorokkal kapcsolatban emlegetni.

Volt például béke. Ami engem illet, egy ideje már nemigen tudom elképzelni, hogy egy Budapest Sportaréna méretű térben, nagyjából tizenkétezer ember jelenlétében meg tud születni ilyesmi; kisimulnak a ráncos idegvégződések, mert egy férfi két kézzel, mintegy óvón átölel egy mikrofont, és beleénekli, hogy dance me to the end of love.

Elegancia, az is volt – miért is csinálna bohócot magából valaki hetvenöt éves korára, kivált, ha korábban sem csinált? Öltöny, nyakkendő – a zenekar hasonló stílben -; vékony, vagyis magasnak tűnik, egyszerre törékeny és erős. És a kalap, a kalap szinte végig a fején – annál hangsúlyosabb a néhány pillanat, amikor leemeli, a közönséget vagy a zenészeit köszönti, köszön és megköszön.

Méltóság – hogy tudunk viselkedni mindannyian ezen az estén! Egyszerre morajlunk, együtt csitulunk, nevetünk vagy sírunk – gyöngéden vezetve vagyunk, az az ősz férfi vezet mindannyiunkat a dalok sűrűjében, ügyesen, megfontoltan váltogatva puhát és keményet.

Minden szépen ki van találva: Leonard Cohen legnagyobb slágerei, legjobb dalai hangzanak el, finom koncerttálalásban, némi fényjáték, minden a tapintatos regiszterben; erős középpontban az energikus énekessel, aki mit sem vesztett hangjából, mert mit sem vesztett abból, ami ezt hitelesíti, a személyisége erejéből. Sőt. Nem tudom, hogy a néhány évnyi elvonulás vagy a szerencsés öregedés következménye, hogy ami metszően poénos volt egykor, ma bölcsességgel gazdagodik: there is a crack in everything that’s how the light gets in.

Sharon Robinson

Aztán ami ki volt találva, tökéletesen meg is van csinálva. Sehol egy izzadságszagú effekt, egy lábujjhegyre állós nyújtózkodás; nincs recsegés, nincs sípolás, finommechanika felsőfokon. És néhány zenész a legjobbak közül, messziről összeválogatva. A vokalisták közt ott van Sharon Robinson, a szerzőtárs – el is hangzik a Waiting for the Miracle, úgy sír benne a szaxofon (Dino Soldo kezében), hogy befelé folynak a könnyei; az Everybody Knows is közös dal Sharonnal, amelyből megint megtudjuk, hogy a háborúnak vége, és a jók vesztettek. Minden zenész egészen elsőrangú, Cohen nagy tisztelettel mutatja be őket, válogat a rendkívüli jelzők között.

És ő pedig végig a színpad közepén, sokszor rágörnyed a mikrofonra, sokszor leguggol, befelé fordul, szinte lágyan hozza létre maga körül az arénát betöltő intimitást; oly tisztán szól, hogy minden szavát érteni – és a közönség érti is. Rezonál minden fordulatra, mintha először hallaná Cohen szövegeit – jók vagyunk mi is ezen az estén.

A versek – hisz költő írta őket – felölelik a világot. Cohen szövegei mindig tágasak, képszerűek, hegyesek, kemények – a zene, ez a sok hatásból és hagyományból összegyúrt, magányos férfihangra komponált zene fűzi egymáshoz őket. Van szünet – bár Cohen csöppet sem látszik fáradni, ebben bizonyára nemcsak a fantasztikus fizikumának, hanem a koncert fölépítésének is szerepe van; egyik dal mintegy stimulálja a másikat: a Bird on Wire-ra majd a Tower of Sound felel. És bejön a „klasszikus” Cohen-image is: gitárt vesz a kezébe és a Suzanne-t énekli, mintha teljesen egyedül lenne a színen, csak távolról simul alá a láthatatlanná vált zenésztársak kezéből egy-egy futam, csöpp szaxofonmámor.

A Sisters of Mercy-t és a Gypsy’s Wife-ot a nagybőgővel és tangóharmonikával megerősített Partisan követi, részben franciául ígéri, hogy jön a szabadság; aztán Sharon Robinson énekli a Boogie Streetet, és Cohen „vokálozik” neki.

A Hallelujah-t mintha az egész csarnok énekelné – Neil Larsen zongoraszólóját kalapemeléssel köszöni meg Cohen; s az utolsó hallelujah után még bent van a lélegzet, amikor nagyon-nagyon ismerős finom akkord zeng föl, és felüvölt a nézőtér, gyanítom, a túlnyomónak mondható női fél, az I’m your Man hallatán. Ahogy a koncert egésze, hát a csúcspont is meg lett komponálva rendesen. Mit mondjak, ha a Take This Waltz a levezetés ezen az estén? Tán annyit még, hogy ebbe belecsempészi Budapestet is, mi meg alig várjuk a „Hungarian lantern”-t, beletapsolunk, hogy itt rólunk van szó…

Ki hiszi el, hogy itt a vége? Cohen sem. Persze, hogy So Long, Marianne – ha jól érzem, megint kórusban énekeljük a „cry and laugh”-ot -, és bevesszük Manhattant, sőt Berlint is.

Megköszöni, hogy nem felejtettük el őt és dalait a hosszú csöndben. És meghálálta: ez a mérce most nagyon magasra került, tizenkétezren szerettük egymást és a világot ezen az estén.

Ha most elindulok, még odaérek Belgrádba a koncert kezdetére.

Vö. Gitár János: A muzsikusnak dalból van a lelke 
Csúri András: Költő gitárral / Leonard Cohen: Live in London 
Csúri András: Egy kalapnyi tisztelet 
Papp Sándor Zsigmond: Az év koncertje volt Leonard Cohené 
Németh Róbert: Leonard Cohen pályaképe – A színpadra tévedt költő 
Szoó Attila: Szerelemre nincs orvosság 
Végső Zoltán: A hang 
Marton László Távolodó: Kizökkent az idő