Gidon Kremer

A darabokat ugyanis nem egyszerűen a „személyes stílus” közössége rokonítja – sokkal inkább úgy tűnt, hogy Kancheli a zenei gesztusok, a hangszerelési, ritmikai, dallam- és akkordfordulatok egy nagyon is behatárolható készletéből dolgozik. Az elemek kombinációja és permutációja változhat, maga a készlet azonban határozottan véges.  A keretet szinte mindig a rendkívül lassú tempó és a töredékes, hosszú elnémulásokkal meg-megszakított formai folyamat jelenti. E zene jellemzően a gyász, a panasz, a lemondás retorikájával él; a veszteségérzést, illetve magát az elmúlást modellálja. Egyenletes konduktus-ritmusok, a „szovjet jazz” táncemlékei, barokkos sóhaj-motívumok, Gorecki és Arvo Pärt hetvenes évekbeli szerszámosládájából kölcsönvett diatonikus hangfürtök, piszkos hangokkal elidegenített funkciós harmóniasorok, ugyanazon hang szaggatott-lihegő repetíciója, előkészítetlenségükkel sokkoló hangos kitörések, valamint (már elnézést, de) a mollbeli kettőszekund akkord notórius használata – minderre bizton számíthat Kancheli hallgatója.

A brácsára és kamarazenekarra írt Abii ne viderem (1992) torkon ragadó pillanataival együtt sem győzött meg arról, hogy egyazon mű keretein belül el lehet-e jutni újra és újra a mélypontra, a végső elsötétülés szintjére, a széthullás állapotába vagy a katasztrófa pillanatához. Olybá tetszett, a darab nem más, mint szótárszerű felsorolása a teljes kétségbeesésbe torkolló zeneművek záró ütemeinek. Mindez annak ellenére kiváltotta a hallgatóban a Beethoven óta ismerős ingerültséget a befejezésre való képtelenséggel szemben, hogy Ula Ulijona szólója és a Keller András vezette Végh Filharmonikusok játéka egyébként egy percre sem engedett a kifejezés intenzitásából.

Jónás Krisztina

A Silent Prayer (2007), mely ugyanezen a koncerten, a pannonhalmi bazilikában hangzott el, összetettebb képlet. A hegedűre, csellóra, basszusgitárra, vibrafonra, vonóskarra és hangszalagra komponált műben egyfelől megjelenik egy gépies, vonós üveghangokkal idegenszerűvé varázsolt mozgásforma, mely E.T.A. Hoffmann élethű mechanikus babáinak kísértetiességét idézi. Másfelől feltűnik a hangszalagról – távolian és sejtelmesen – egy kislányos énekhang: megint csak az élő és az élettelen határmezsgyéjét idézvén fel. A karakterek végül felbomlanak, s elmerülnek a záró hangkép basszusgitár keltette zsongásában. Kancheli zenéjének nagy szerencséje és kitüntetése mindenesetre, hogy olyan előadót tudhat elkötelezett hívének, mint Gidon Kremer. Kremer hegedülésének sosem lankadó képessége, hogy a zenei hang megszületését és kicsengését eseménnyé avassa, s abban a keletkezés és elmúlás csodáit tükröztesse. Fantasztikus, végtelenül törékeny és különösen fényes hegedűhangja nem a mindenáron való és magától értődő „kifejezésre” törekszik, hanem éppenséggel azt a pillanatot ragadja meg, melyben a kifejezés, a megszólalás egyáltalán lehetővé válik. A kremeri hegedűszó ily módon talán arra is képes, hogy nagyobb súlyt és jelentőségteljességet kölcsönözzön az általa játszott zenéknek, mint amelyekkel azok „voltaképpen” bírnak. De hát nem azért előadói művészet-e a zene, hogy az efféle „voltaképpeneket” állandóan megkérdőjelezze? A mű megszólaltatásában Kremer méltó partnere volt a gordonkaművész, Giedre Dirvanauskaite és a dirigensként fellépő Keller András.    

Ula Ulijona

Mint általában, most is nagy örömöt okozott Jónás Krisztina közreműködése a kortárs zenei produkciókban. Éneklésével kapcsolatban mindig a tisztaság az első, ami eszembe jut, s ez korántsem szorítkozik az intonáció makulátlanságára (azaz a hamis hangok hiányára). Tisztaság, világosság, tervezettség uralkodik a művek megformálásában, tagolásában is. Tisztaság, nemes fény és homogenitás jellemzi magát a vocét, illetve az egyenes vonalú, a volumenfokozó rezegtetésektől tartózkodó éneklést is. És nagyon tiszta ez az éneklés a kifejezésben is: nincsenek érzelmi „hamis hangok”, nincsenek smink gyanánt felrakott, majd lemosott lelkiállapotok. Van viszont tartózkodás és van visszafogottság, melyen mégis átsüt a megrendülés, az átszellemültség, a megindultság. Az ószövetségi, Celan- és Hans Sahl-szövegekre íródott, Exil című kompozíció (kamarezenekari kíséretes dalciklus, 1995) előadásában Jónás Krisztina mindemellett imponáló énekesi állóképességről is tanúbizonyságot tett. A Boldogasszony-kápolnában elhangzó mű koncentráltan játszó kísérő együttesében Milan Pal’a (hegedű), Julian Veverica (brácsa), Jozef Lupták (gordonka), Richard Gaspar (bőgő), Gyöngyössy Zoltán (fuvola) és Mali Emese (szintetizátor) működött közre. Kanchelit is megihlette a vonós dallamhangszer és a szopránszóló párosítása: Kurtág után, de még Sørensen (a tavalyi Arcus Temporum főszereplője) előtt. A Caris Mere (1994) című műben (a grúz szavak jelentése: A szél után) brácsa csatlakozik az énekhanghoz: Jónás Krisztina partnere e mű előadásában Ula Ulijona volt.

Kapcsolódó cikkeink:
Péteri Lóránt: Preludium / Arcus Temporum VI (1)
Péteri Lóránt: Postludium / Arcus Temporum VI (3)