A könyvet ő szerkesztette, a huszonkét (huszonhárom) margináliából tizennyolcat (tizenkilencet) ő írt.
A méltatás alaphangját pendítse meg egy József Attila-anekdota. Többféle formában feljegyezték, továbbadták. Másik szereplője talán Nagy Lajos, talán Zelk Zoltán, talán más. József Attila vitába keveredett egy írótársával: kék-e a tenger vagy zöld? Kék, zöld, kék, zöld! – nem tudták egymást meggyőzni. Végül, mindenki meglepetésére, a polemizálni olyannyira szerető költő engedett – ekként: Rendben van, kék – csak nem úgy kék, ahogy te gondolod!
Az eleinte kritikákat nem közlő 2000 1993-ban nyitotta (az egyik szerkesztő, Török András ötletére támaszkodva) a Margináliák rovatát, annak érdekében, hogy az irodalmi sajtóban (is) régóta megszokott monologizáló bírálói szólamok helyett dialogikus formában nyerje el árnyalatait (árnyalatainak egy lehetséges részét) a kék és a zöld: megszólalhasson a kritika több hangra. Azaz – mint Margócsy István írja előszavában (természetesen az irodalomkritikára értve) – „sem a hatalmi háborús viszonyokat újratermelni, sem a szolidaritás magasztos példáit folytatni nem volt kedvünk”, kitalálták tehát a szigorúan egyéni véleményformálás lazán közösségi-szerkesztőségi formáját, a valamely műalkotásról szóló elemzés láb-, pontosabban margójegyzetelését. A közbeszólás demokráciáját, mely az árnyalatot is árnyalni engedi, sőt: ha a recenzens kéket mond, a marginátor nyugodtan mondhat zöldet is. A gyűjteménybe került írások többségét – lévén mindmáig ő a rovat messze legtermékenyebb szerzője – Margócsy jegyzi, tizennyolc plusz egyet. Hármat Szilágyi Ákos, egyet Bojtár Endre. A margósorok e három tollon/számítógépen kívül Barabás Andrástól, Czeglédi Andrástól, Horváth Ivántól, Kálmán C. Györgytől, Kovács János Mátyástól, Lengyel Lászlótól, Szüts Miklóstól és Török Andrástól erednek. E névsor nagyjából – noha nem hiánytalanul – magában rejti a folyóirat két évtizedét is.
Jelen keretek közt nem cél, sőt szóba hozni sem szükséges – hiszen épp a vállalkozás szellemével lenne ellentétes –, mikor „kinek volt igaza”. A jelzett dominancia folytán mérlegelni lehetne Margócsy kritikusi attitűdjét, ízlését, stílusát, ám azért mégsem olyan kötetről van szó, amelyet egyszerűen és elsősorban az ő munkásságának bibliográfiájába lehetne sorolni. A Margináliák esetében a voltaképp pofonegyszerű, mégis páratlan megszólalásmódot illeti köszönet és elismerés. Az alapállást, melyben a forma egy/több kritikus (író, festő, tudós, társadalomkutató, műfordító) és a műhely ars poeticája, filozófiája, morálja. Egy relatíve rövid (bár nem osztatlan) korszakon (korszakon?) belül immár történet és történelem is.
A recenzeált művek 1992 és 2008 között, az írások 1993 szeptembere és 2009 áprilisa közt láttak napvilágot. (A szerkesztő nem az esztendőket, hanem a magyar literatúrát reprezentálta, ezért akadnak „lyukas”, itt nyomot nem hagyó esztendők.) Az Ottlik Géza, Bodor Ádám, Orbán Ottó, Rakovszky Zsuzsa, Nádasdy Ádám, Parti Nagy Lajos, Kornis Mihály, Eörsi István, Márton László, Esterházy Péter, Tar Sándor, Térey János–Papp András, Závada Pál, Tandori Dezső, Kukorelly Endre, Spiró György, Nádas Péter és Krasznahorkai László alkotásait analizáló kritikákhoz összesen mintegy ötszázötven marginália járul. (Egy író jelen lehet két művel is. A műfaji eloszlás nagyjából megnyugtató s mindenképp reális.) Számításaim szerint az egy bírálatra jutó margináliaátlag 24,722. Sok-e ez vagy kevés? Éppen elegendő. Néha kissé nehezebben, esetleg stilárisan felpumpálva jönnek össze a hosszabb-rövidebb (szélsőségeikben: egyfelől kisesszé terjedelmű, másfelől egyszavas) közbeszúrások. A margináliaszám ugyan nem objektív mértékegység, a Bodor Sinistra körzetére jutó legkevesebb (mindössze nyolc) és a Nádas Párhuzamos történetek című opusára eső legtöbb (hetvenegy) észlelet azonban kifejezi, hogy az előbbit fogadta a legnagyobb egyetértés, az utóbbit a legnagyobb vita.
Nyolc jegyzetet (apróbb betűkkel) a főszöveg mellé, az oldalsó, karcsúbb hasábba elhelyezni nem különösebben nehéz nyomdai feladat. Hetvenegyet a kritika törzséhez növeszteni: művészet. Tisztelet a Palatinus Kiadónak, tisztelet a műszaki szerkesztőnek, Pais Andreának, a tördelést végző MARK-KOMM-nak (e nevezet is majdnem marg-gal kezdődik; indexszám és jegyzet olykori kis elcsúszása nem zavaró) és a felelős szerkesztő Reményi József Tamásnak. Vizuálisan is kifejti magát a marginália-eszme, midőn egy-egy kritikaoldal kerete üres margó; midőn jelzőszámok, megjegyzések, monogramok állnak őrt mellette; s főleg midőn a margináliák körülindázzák főszöveg-tárgyukat.
A Marginália-kötet legjava – műfaji értelemben – az, amikor a margináliákkal kísért kritika maga is „margináliát” kap. Egész (újabb, margináliázott) kritikát (persze ez nem az előző kritika kritikája, hanem újra a mű kritikája, Kornis Kádárjának apropóján, Margócsy után Szilágyitól); baráti (margináliázatlan) levelet (Margócsy írta, a saját Nádas-kritikáját ért kritikákra reflektálva. Innen a kettősség, hogy a könyv huszonkét vagy huszonhárom egységre tagolódik-e.) A Kornis-esetben, Szilágyi Ákos a margó, marginális, marginália szavakat nyelvileg is virágoztató eszmefuttatásából érződik, hogy ugyan valamennyi kommentáló kivette részét (a szorgosabbja szorgosabban, a mélábbja mélábban) a tennivalókból, a sorozat Margócsy mellett mégis Szilágyinak (gondolat- és mondatgeneráló beszédmódjának) köszönheti a legtöbbet. Margócsy István Nádas-levele pedig arra bizonyság, hogy a kritikától (az irodalomtól, a befogadásától) szükségtelen az ízlés, a tetszés csapatszellemét várni. A legtöbb, ami közös gyarapodásunkra szolgál: a „tovább kérdezni” tágassága, következetessége.
Vö. Bárány Tamás: Szubkontra, fedáksári
valuska: Margináliák
Perecz László: A kritika kritikája