Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÁRNYKÉP

Demcsák Katalin: Scriptum – A Szegedi Kortárs Balett története
2009. aug. 23.
Könyv jelent meg a Szegedi Kortárs Balett 20 éves fennállása alkalmából. Súlyos és tekintélyes küllemű, komoly címet viselő, sok képet és szöveget tartalmazó kötet, amely sejtelmes borítója és címe alapján bármi más is lehetne. MOLNÁR ILONA KRITIKÁJA.

Aki ezután a Szegedi Kortárs Balett történetére kíváncsi, annak nem kell többé az interneten keresgélnie. Ebben a kötetben minden benne van, ami az együttes húsz éves múltjához tartozik. Sőt annál is több: polgármesteri beköszöntő, az együttes vezetőinek civil fotós (kicsit emléklapszerűre formázott) ajánlása, aztán beljebb, a folyó szövegben a Szegedi Nemzeti Színházban lezajlott igazgatóváltások részletes taglalása (Korognai Károly kinevezésének körülményeiről például másfél hasábos, több ezer leütésű ismertetés), de még „az akkor 78 éves nyugdíjas főkönyvelő Rácz Gábor” hosszú rajongói levele is szó szerint. Csak egyvalami nincs: angol rezümé, amire, nem is értjük, miért nem gondolt a külföldi kollégákat gyakran foglalkoztató, világjáró társulat.

szkbboritoDemcsák Katalint, a könyv szerzőjét színháztörténetírói módszeresség serkentette és gátolta egyidejűleg: mintha maga sem tudta volna eldönteni olykor, hol az információhalmaz célt szolgáló határa, mert a (változó) szervezeti formára vonatkozó taglalásait nem egyszer maga is úgy zárja, hogy végül is ez nem érintette az együttes alkotómunkáját. Még szerencse: ha ugyanis érintette volna, ma nem lehetnének profik.

Miután túljutottunk a hivatalos gesztusokon, és átrágtuk magunkat a szerzői kétségek felől közelítő, a feldolgozás attitűdjét magyarázó, illetve a történetírás általános dilemmáit taglaló (de később is rendszeresen szóba hozó) Bevezetőn, eljutunk a Történetek alcímű első nagy részhez, amely most már konkrétan nekiveselkedik a Kortárs Balett létrejöttének és működésének leírásához.

A történetmesélés messziről kezdődik. Demcsák Katalin az 1985-től zajló együttes alapító előjátékokat a tagozatos struktúra magyarázatával és a Vaszy-korszak (1957-1969) totális színházi eszményt célul tűző operajátszói gyakorlatának felidézésével indokolja. Tanúi vagyunk Bokor Roland és Nagy László (akkori színházigazgató) együttes alapító erőfeszítéseinek, majd részesei az origónak számító 1987-es, Balettest címet viselő, két Imre Zoltán-koreográfiát tartalmazó első előadás megszületésének. Évadról évadra haladunk igen körültekintően, de úgy tűnik, az alapos kutatás fel is emésztette a szerkesztésre maradó energiát.

Utunk ebben a szakaszban 2006-ig tart, s bár az együttes szakmai fejlődéséről: új technikák elsajátításáról, Imre Zoltán, majd Juronics Tamás alkotói tevékenységéről, továbbá neves külföldi és hazai vendég-koreográfusok közreműködéséről és a születő előadásokról is bőven olvashatunk, olykor mégis úgy tűnik, hogy csupán az együttes hányattatásainak regisztrációját tartja kezében az  olvasó, az igazgatókkal és önkormányzattal vívott csatározások krónikáját.

A könyvnek ezt a felét zárja a bibliográfia és a külföldi turnék listája, (továbbá hat tiszteletbeli tag és a felhasznált képeket készítő tizenöt fotográfus neve), s ezzel végeztünk is az adatok lajstromozásával, ugyanis az együttes (évenként változó) tagjai a folyó szövegben sorolódnak fel.

A második részt – amely a nem éppen idevágó Olvasónapló alcímet kapta – a táncművek fotókkal, közreműködőkkel és darabismertetéssel adatolt kronológiája teszi ki a 2008-as, A tudattalan című esttel bezárva. A csatolt szövegek „kritikamontázsok, erre az alkalomra írt esszék, és a koreográfusok által az előadásokhoz írt gondolatok” eleve heterogén elegye. Ez nemcsak stíluskavalkádot és aránytalanságokat eredményez, hanem azt a veszélyt is magában rejti, hogy a terjedelmi különbségek – hosszú esszék, rövid idézetek – minősítést sejtetnek. (A siker fokainak érzékeltetésére születtek már jól bevált, korrekt formák, például az adott előadás díjainak és vendégjátékainak felsorolásával.)

A bőséges képanyag érdekes – bár változó színvonalú, és nem csak technikailag -, de az első nyolcvan oldalon látható próbafotókon senkit sem lehet azonosítani, mert képaláírás nélküliek. (A táncosok később is névtelenek maradnak, s csak némileg enyhíti az információéhséget, hogy a második fejezetben legalább előadásokhoz kapcsolódnak az illusztrációk.) Emiatt is hittem azt, hogy képszerkesztője sem volt a kötetnek, de az impresszumban végül megtaláltam Csikós Ildikó nevét. Továbbá, mivel a szövegbe foglalt adatok pontosak, meglehetősen bántó, hogy az 1996-ban bemutatott Homo ludens fotóin a felújításban táncoló, az együttesbe jóval az eredeti premiert követően belépő Finta Gábort és Haller Jánost látjuk.

A képekkel kapcsolatban egyébként több ízben is utal a szerző a nézői emlékek felidézésére, ami azért meglepő, mert a kötet remélhetően nem csak az előadásokat élőben is követő közönséghez jut el – mint ahogy az történni szokott a könyvekkel általában.

A fekete-szürke, keménytáblás borítón elmosódó, azonosíthatatlan árnyjáték látható (a címlap fotósának neve is örök titok marad) a legkevésbé utalva a Szegedi Kortárs Balett markáns karakterére. Mindenesetre két évvel az együttes huszadik születésnapja után napvilágot látott egy kötet, amelyben teljes munkásságuk és változó színházi státuszuk közkinccsé vált. Ez utóbbi ma talán még fontos, de ahogy az összes művészetek története mutatja: egyedül a mű marad az utókorra.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek