Nagy Anikó

1991. november 25. hétfőre esett. Az órára angoltanárnőnk kisírt szemekkel érkezett. Az előző nap meghalt Freddie Mercuryt gyászolta. 15-16 éves alföldi kamaszagyunknak egyszerre volt megrendítő és érthetetlen, hogy valaki egy több ezer kilométerre élő, híres, ám személyesen ismeretlen embert megsirasson. És ugyanez az értetlenség lett rajtam úrrá a Margitszigeten is, amit a Queen Best of-ként válogatott huszonhat dal előadása végén tapasztaltam. Udvarias üldögélés, semmi beleéneklés, csupán nézés, egy-egy dal után visítás, majd a végén (székre) álló ováció.

Felrémlett a The Guardian napilap 2002-es kritikájának egyik jelzője a We Will Rock You West End-i premierjéről: iskolás. A kritikus ezt a jukebox musical Ben Elton írta szövegkönyvére használta, de nyugodt szívvel alkalmazhatjuk a legmanírosabb formájukat mutató igazi és kvázi-musicalszínészekből, továbbá a Scherzo névre hallgató, diák-musicalszínjátszó fesztiválok résztvevőiből kiállított társulat előadásáról és a mindenes – a dalok magyar szövegeinek írója, a műsor szerkesztője, rendezője, sőt szaunázó kritikusként a színpadon félmeztelenül feltűnő – Miklós Tibor tevékenységéről.

Serbán Attila

A frontember életét már kinn az étterem teraszán végigkövethetjük a néhány A/2-es méretű, vizuálisan katasztrofális montázsból álló kiállításon; benn, azaz a színháztérben pedig a visszaemlékezések által, amelyekben Mercury édesanyjától kezdve, első szerelmén át Elton Johnig rokon, ismerős, barát szólal meg, s ez majd’ három órára nyújtja a műsoridőt. Teljesen feleslegesek ezek a részben monológok, részben szituációba helyezett szövegek. Nem is azért, mert a hardcore Queen-rajongót nem kell felvilágosítani az isteni Freddie biográfiáját illetően – aki nem az, úgysincs kinn a Margitszigeten –, hanem azért, mert az értelmező, természetes és tiszta hangsúlyozás kívánalmainak – bizarr módon – az egyetlen Tóth Verán kívül nincs szereplő, aki eleget tudna tenni. Ehhez társul a szépelgő-ájuldozó szövegmondás, a hív teszt, hísztró, fulhem, freddi kiejtések és a nem posh Englisht beszélők dialektusának magyarosra történő fordítása. (Ez utóbbi természetesen ezen írás kereteinél jóval messzebbre vezető probléma.) Ha elénekelték volna az igazán remekül fordított dalokat szépen egymás után, színpadra fel, színpadról le, most nem lehetne rajtuk számon kérni a más területen mutatkozó hiányosságokat.

Puskás Peti

A scherzós gyerekek biztosan szépen teljesítenek saját környezetükben, de – és bocsánat a demagógiáért – ha ennyit fizet a néző a jegyért, ne ők lépjenek színpadra. Tribute, hommage, tisztelgés ide vagy oda, jelenlétük nulla, tömegalkotáshoz kevesen vannak, színészi, énekesi teljesítményük gyenge, ugyanakkor már modoros, táncosként pedig ebben az eufemisztikusan leginkább stilizáltnak nevezhető, valójában az alsó középkategóriás aerobic-órák mozgásvilágát idéző koreográfiában is értékelhetetlen. A műsorfüzet három zenei, művészeti tanácsadót nevez meg – Fáy Miklós, Kocsák Tibor, Menyhárt János –, azt gondolom, a felelősség őket is illeti abban, hogy az este egyetlen történéses színpadi pillanata az az eredeti felvétel az 1986-os budapesti koncertről, amikor Freddie Mercury a Tavaszi szél vizet árasztot énekli a közönséggel.

Noha a kórusokat playback erősíti, élő zenekar kísér, ez dicséretes; a tagok nem vágynak önmegvalósításra, ez is szép dolog, csak néha hallható a színpadon nem látható hangszer. A hangosítás a Margitszigeti Szabadtéri Színpad technikai apparátusából következően most is borzalmas, kontrasztok nincsenek, hangszínek és árnyalatok kifejezésére tökéletesen alkalmatlan.

Tóth Vera. Fotó: Szkárossy Zsuzsa

A szép nagy színpad terét optikailag fehérrel növelik, mélységét lépcsővel csalják. A szereplők többnyire csupa fehér, máskor csupa fekete trikó-szoknya/csőfarmer (a fiúknál különösen feltűnően obligát szűk, fenékbe vágós) öltözékben lépnek a három részre osztott, a színpadot teljes szélességében betakaró vetítővászon elé. Freddie Mercury zenéje pazar, grandiózus kiállítást kíván, ezzel szemben drága kiállítású, de gagyi videojáték-díszletet látunk – újra a The Guardiant idéztem, mert tökéletesen passzol a Digital Bird Kft. ötletdúsnak semmiképp nem mondható, image-képeket reáliákkal keverő, zagyva háttérvetítésére. (Amit sajnos vagy szerencsére, ki-ki ítélje meg, a füsttől és az intelligensen forgó lámpáktól helyenként nem is látni.) Úgy tűnik, egy hullámhosszon vannak a londoni és a pesti színházcsinálók. Remélem, nem zavarták meg Freddie Mercury nyugalmát.