A magyar társadalom a rendszerváltástól a fogyasztói létforma kiteljesedését várta, így a fenntartható fejlődés követelménye kevésbé intenzíven jelentkezett Magyarországon, mint a nyugati társadalmakban. A közbeszéd még ma is gyakran tesz egyenlőségjelet az ökológiai gondolkodásmód és a mindenféle infrastrukturális fejlesztéseknek keresztbe tevő környezetvédelmi mozgalmak közé. A L’Harmattan Kiadónál megjelent Oikosz és polisz így nem csak régóta tátongó űrt tölt be, hanem a magyarországi ökológiai gondolkodás spektrumát is kitágítja, s az elkövetkezendő években akár egyetemi tankönyvként és hivatkozási alapként szolgálhat.

Scheiring Gábor és Jávor Benedek válogatását elsősorban a nyitottság és az elfogulatlanság jellemzi: a szerkesztők nem ragadtak le egy-egy megközelítésmódnál – a tanulmányok összessége épp a kiindulópontok sokféleségét és színességét igyekszik bemutatni. A kötet szerkesztésmódját egyetlen alapfeltevés jellemzi; eszerint a különböző ökopolitikai irányzatok egy olyan ideológiaként foghatók egybe, melynek a fenntarthatóság a legfontosabb követelménye. És mint minden politikai ideológiának, az ökológiai gondolkodásmódnak is megvan a saját elméleti-filozófiai háttere, gazdaságpolitikája, és az állam és az állampolgár szerepével és a politikai döntéshozatallal kapcsolatos problémákra adott válaszai. Az Oikosz és polisz hat fejezete ezeket a kérdésköröket járja körül, vagyis az elméleti háttér felvázolásától eljut a konkrét cselekvés lehetőségeihez. Az egy-egy fejezeten belül adott válaszok nem feltétlenül egységesek, sőt az egymás mellé válogatott tanulmányok gyakran egymással vitatkoznak, ami az olvasót az ökopolitika magyar viszonyokkal való megfeleltetésére illetve továbbgondolásra készteti.

Az ökopolitika születése című fejezet vázolja fel azt az elméleti-filozófiai keretet, melybe az ökológiai gondolkodásmód beágyazható. Az egyik tanulmány azokat a környezeti mozgalmakat – a vadonkultuszt, az ökohatékonyság és a környezeti igazságosság követelményét – mutatja be, melyekből az ökopolitika kifejlődött. A fejezet további írásai pedig már korábban létező filozófiai irányzatokban – a fenomenológia, a Gaia-elmélet, a kritikai elmélet és a habermas-i kommunikatív cselekvés elmélete – keresik az ökopolitika gyökereit.

Míg Az ökopolitika megszelídítése című fejezet egy-egy írása a hagyományos politikai irányzatokba, azaz az anarchizmusba, a marxizmusba, a feminizmusba, a konzervativizmusba és a liberalizmusba integrálja az ökológiai gondolkodásmódot, addig Az ökopolitika önállósulása az ökopolitika mint önálló ideológia létezése mellett érvel. A tanulmányok az ökopolitika eredetét és kezdeteit kutatják, majd az ökopolitikán belül létrejött mozgalmakat és tendenciákat rendszerezik és megkísérlik felfejteni a különböző irányzatok közös rétegét.

A gazdaságról szóló fejezet egyik legfontosabb kérdése – mely a mostani válság tekintetében különösen aktuális téma –, hogy eleget tehetünk-e a fenntarthatóság követelményeinek a szabadpiac keretein belül. Egyik szerző sem kongatja meg véglegesen a vészharangot a szabadpiac felett, de eltérő mértékben támaszkodnának a szabadpiacot korlátozó, politikai-adminisztratív mechanizmusokra. Vagy a környezet „beárazása” mellett érvelnek, vagy nagyobb hangsúlyt helyeznének a törvénykezésre és az oktatás szerepére, vagy – bármily utópisztikus is az elképzelés – a multinacionális vállalatok által okozott „környezeti igazságtalanság” felszámolását várják el az államtól például az olyan tragédiák megakadályozása érdekében, mint amilyen a bhopali katasztrófa volt. A fejezet utolsó írása azt vizsgálja, hogy a fogyasztói létforma, bár a vágyak kielégítésére épül, hogyan okozhat frusztrációt és hogy az ökotudatos megoldások nem feltétlenül jelentenek önmegtartóztatást, hanem akár valamiféle „alternatív hedonizmushoz” is vezethetnek.

Az ökopolitika állama és Az ökopolitika demokráciája című fejezet az állam és az állampolgár viszonyával és a döntéshozatal folyamatával foglalkozik.  A tanulmányok általában megegyeznek abban, hogy fontos, felelősségteljes szerepet szánnak az ökopolitikus állam polgárainak, akik vagy a döntéshozatalban vesznek részt (elsősorban helyi szinten), vagy komolyabb kötelezettségeik vannak. Egy-egy írás pedig egészen konkrét, praktikus javaslatokat tesz a demokrácia deficitjeinek leküzdése érdekében, úgy hogy például az utánunk következő generációk képviselete mellett érvel.

Az Oikosz és polisz az egyik legátfogóbb mű a téma igen csak gyér, magyar nyelvű irodalmában. S mint ilyen, kézzelfogható bizonyítéka annak, hogy a zöld gondolkodásmód ugyan széles elméleti háttérrel rendelkezik, de nem lezárt, dogmatikus ideológia.

Vö. Az Oikosz és a Polisz – hogyan lett az ökológia politikai? 
Szücs László Gergely: Az ökopolitika korlátai