A fesztivál második napján kiállításmegnyitóval és borkóstolóval egybekötött kamarakoncertet hallhatott a Füzérrandványba ellátogató népes közönség. Noha az efféle délutáni program nem feltétlenül a legfifikásabb hallgatóságot vonzza, osztatlan tetszést aratott. MACZKAY GÉZA ÍRÁSA.
Pedig nem is olyan egyszerű egy efféle koncertre találó műsort összeállítani. Azt például biztosra lehetett venni, hogy minden tétel után lesz taps. A műsor tehát nem lehet túl nehezen emészthető – de túl könnyű sem. A közismert számok – ahogy Oláh Vilmos a ráadás előtt külön felhívta rá a figyelmet – nagyon rázósak, mert mindenki hallja, ha valami nem stimmel. A két bécsi klasszikus szerző jó ötletnek tűnt – az évfordulós Haydnt viszont sikerült megkerülni (vajon szándékosan?). Beethoven C-dúr kvartettje (3. Razumovszkij vonósnégyes, Op. 59/3.) pedig egy kis elmélyülési feladatot is adott a gyakorlatlanabb hallgatóknak.
 Auer Quartet |
Az Auer vonósnégyes remek zenészekből áll. Oláh Vilmos jól irányít, a többiek pedig biztosan kamaráznak; senki sem tűnik el, senki sem tolakszik túlzottan az előtérbe. Az is hallható, hogy végiggondolják, amit csinálnak – és van hozzá tudásuk. Úgy értem, felismerik a frázisokat, átbeszélik a vonásnemeket stb. Ez ma egyáltalán nem magától értetődő, nagynevű kvartettektől hallani látványos, de a zene logikája ellen ható előadásokat, lemezeket.
Beethoven C-dúr vonósnégyesének első tétele úgy indult, hogy rögtön csend lett: oda kellett figyelni erre az előadásra. Igaz, a koncert egyik árnyoldala is azonnal feltűnt: a kastély egyébként szép előadótermének olyan az akusztikája, hogy egy vonósnégyes is túl hangos lesz benne, ha nem vigyáz. Márpedig az Auer kvartett nem vigyázott: úgy játszottak, ahogy bármikor, bárhol. Az akusztikán ugyan egy vastag függönnyel sokat lehetett volna segíteni, de egy igazán profi együttes tudja, melyik teremben mennyit kell (és lehet) adni. Így a Beethoven-mű hatása abban is kereshető, hogy időnként szinte beleszögeződtünk a székünkbe. Lehet persze, hogy a hátsó sorokban másképp volt, de a terem első harmadánál helyet foglalva bizony hangosnak tűntek a csúcspontok – melyekben a mű bővelkedik.
A másik árnyoldal az intonáció. Főleg a két hegedű produkált hamis hangokat. Egy-egy melléfogás belefér, különösen a prímnél, ahol Beethoven időnként meglehetősen kacskaringós szólamot vetett papírra; de ezúttal több volt az intonálási esetlegesség, mint amennyi említés nélkül eltűrhető. Azért is tűnt fel, mivel a brácsa és a cselló mindeközben kristálytisztán intonált. Úgy tetszik egyébként, az Auer vonósnégyesnek épp e két embere az a holtbiztos pillér, melyre lehet támaszkodni – és ha ehhez vesszük a primárius kiváló együttesvezetői adottságait, egy kis odafigyeléssel – ne adj' isten egy picit több gyakorlással – minden adva van az ideális vonósnégyeshez.
 A füzérradványi Károlyi-kastély |
Mozart Kis éji zenéje lehetett volna felüdülés – de úgy érzem, ezt kevésbé gondolta végig az együttes, mint a Beethovent. Különösen a második tételtől vártam volna többféle karaktert. Szinte tempó- és hangszínváltás nélkül szaladtunk át rajta. A menüett több finomságot hozott, az utolsó tétel pedig jó kedvet (itt egyszer a cselló elfelejtett egy ellenszólamban belépni). A közönség viszont a második tétel végére megtanulta, hogy elég a negyedik után tapsolni.
Volt persze ráadás is, a könnyedebb műfajból – és ekkor már minden apró zavaró részlet ellenére be kellett ismernem: kellemesen mély hangversenyt volt módom élvezni, olyat, amely illett a környezethez, a borhoz és pogácsához és az augusztusi délután hosszú árnyékú napsütéséhez. Legközelebb talán majd a hátsóbb sorokban foglalok helyet. És nem hagyom ki – idő híján – a kastély fő ékességét: az évszázados gesztenye- és platánfáktól pompás kertet.
