Sólyompecsenye / Beregszászi Illyés Gyula Nemzeti Színház, Szegedi Szabadtéri Játékok 2009
2009.08.12.

Egy éve e hasábokon a Dóm téri játékok újszegedi kistestvérének célkitűzésein, az ottani program összeállítási szempontjain tűnődtünk. Az idei műsor mögött filozófiát kár keresgélni, hisz mindössze egyetlen előadás kedvéért nyitotta meg kapuit az egykori kertmozi. Megérte. JÁSZAY TAMÁS KRITIKÁJA.

Az ezer fesztivál országában akad, aki ködös magasművészetnek álcázza az evidensen pénzkereső és -csináló soknyári foglalatosságot, de a Szegedi Szabadtéri Játékok nem tartozik eme rendezvények közé. Vezetői a szórakoztató népszínházi profilt büszkén vállalják, s bár a szakmai kritika és a borsos jegyárakat kipengető, hétvégére leruccanva Szeged város meg az ottani vendéglátóipari egységek kasszáját gazdagító nézők véleménye a megszokottnál is kevésbé vág egybe, a dolog szemmel láthatóan működik.

Jelenetek az előadásból
Jelenetek az előadásból
A beregszászi társulat mára klasszikussá érett Boccaccio-verziójának beillesztése az idei műsorrendbe egyfelől azt bizonyítja, hogy a Dóm téri deszkákról jó ideje száműzött prózának igenis lehet helye a szabadtéri játékok programjában (amennyiben persze Vidnyánszky Attila bármelyik rendezése egyáltalán prózai előadásnak nevezhető – ezt egyébként kétlem). Másfelől meg kiderül, hogy nem is olyan merevek a határok – szándékos leegyszerűsítés következik – a pénzes hakni és a valódi esztétikai érték között: a Sólyompecsenye a kritika jó része által lesajnált szórakoztató népszínházi hagyományba ugyanis tökéletesen passzol, miközben a beregszásziak szakmai erényei hosszú idő óta vitán felül állnak.

Apropó, hosszú idő: Boccaccio frivol történetfüzérének egyik jól ismert darabját, a szeretett hölgyért még egyetlen társát, hűséges sólymát is feláldozni képes férfiú sztoriját címként választó előadás azok számára különösen érdekes, akik figyelemmel követték Vidnyánszky csapata sorsának alakulását az elmúlt másfél évtizedben. Mára ugyanis kortörténeti dokumentummá patinásodott az 1995-ben bemutatott Sólyompecsenye: még a „keménymag” játszik benne; azok a színészek, akik miatt észrevettük és megszerettük Beregszászt, s akik ma már jórészt a Debrecenbe átigazolt Vidnyánszky új csapatát erősítik. Ráadásul muszáj észrevenni a hasonlóságokat az akkor még kezdő csapat előadása és a mostanra felnevelt második generáció útkereső (és saját útjára egyre inkább rá is találó) produkciói között.

A közös pont egyértelműen a vásári színjátszási tradíció továbbéltetése és újraírása: jelzésszerű díszletek, minimális kelléktár és az egyéni színészi teljesítmények tudatos/ösztönös beolvasztása a társulati egész munkájába – a beregszászi sikerek titka akkor és most is ebben áll(t). Az (ön)ironikus, sokszor a színész és a társulat helyzetére vonatkozó, ám az „ártatlan” nézőt kirekesztő magánbeszéd szintjét még csak nem is súroló ki- és beszólások, a közönséggel létrehozott és előadáshosszat fenntartott minél közvetlenebb kapcsolat, a rendező számára mindig is lényeges zenei alapú szerkesztés a védjegyei ennek a fajta nagyon élvezetes, szívből jövő és igen lendületes színháznak.

Amely lendületből a most Szegeden látott, tisztes házzal menő előadás első fele mintha veszített volna kicsit, ami a kívántnál töredezettebbnek, szaggatottabbnak tűnt. Innen szép győzni: a színészt és nézőt egyaránt zavaró mikroportok, a Dóm térinél jóval szerényebb kivitelű és nagyságú, mégis túlméretezett nézőtér (és persze színpad) annak az intim közösségi együttlétnek a megteremtésében akadályozta a színészeket, amiben a beregszásziak igazán jók tudnak lenni a megfelelő helyszínen.


A firenzei pestist a történetmondás évezredek óta bevált receptje révén átvészelni kívánó ifjak és leányok száz meséjéből tíz hangzik el, pontosabban ennyi jelenetkét skiccel fel közülük könnyed és biztos kézzel az öt színész és három színésznő. Merthogy vázlatokat látunk, könnyes és kacagtató, szentimentális és pajzán históriákat, melyek tán egyike se tart tovább tíz-tizenöt percnél. És közben Orffnak a középkori vágánsköltészet gyöngyszemeiből írt, máskor elcsépeltnek tűnő, itt mégis „ható” Carmina buranájának részletei harsannak fel főleg azért, hogy emlékezzünk a halálra, no meg arra, hogy (testi) szerelem és elmúlás kéz a kézben jár. Közhelyesnek hangzik? Hát persze, de az előadás attól (is) működik, hogy eszében sincs egetverő igazságokat kijelenteni, „csupán” szórakoztatni akar.

Forrás: Szegedi Szabadtéri Játékok
Forrás: Szegedi Szabadtéri Játékok
És hogy ez mekkora mesterségbeli tudást követel és mennyi örömet képes okozni, arról az előadást a vállán cipelő Trill Zsolt alakváltásait megfigyelve győződhetünk meg leginkább. Egyszer zsugori pénzeszsák, máskor a lányok és asszonyok szoknyája után kapkodó kujon, aztán infantilis mókamester, közben meg a közönséget kordában tartó és remekül irányító konferanszié. Szólószámok a többieknek csak módjával jutnak (kivéve a vérbeli komika Szűcs Nellit), hiszen a lényeg éppen annak a megmutatása, hogy a szerepek és a szereplők csereszabatosak: kiegészítik, kommentálják, olykor cáfolják és persze gyakran kinevetik magukat meg egymást is. Szóval együtt lélegeznek és gondolkodnak, és a legvégére mi, a nézők is együtt leszünk. Őszintén: kell ennél több?

Kapcsolódó cikkünk: Urbán Balázs: Takaréklángon

Író:  Boccaccio,  Cím:  Sólyompecsenye,  Díszlet-jelmez:  Jelena Bogatirjova,  Rendező:  Vidnyánszky Attila,  Szereplők:  Szűcs Nelli,  Vass Magdolna,  Béres Ildikó,  Tóth László,  Trill Zsolt,  Varga József,  Rácz József,  Kristán Attila
Megítélt támogatás: 15 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Szegedi Szabadtéri Játékok 2009. évi programsorozatának megvalósítására (2008)
További támogatás: 20 000 000 Ft
Támogató: Miniszteri keret
A Szegedi Szabadtéri Játékok 2009. évi programsorozatának megvalósítására (2009)