 Jelenetek az előadásból |
Árkosi Árpád rendezése ingadozik a groteszk és a bohózat humora között. Az egyik jelenetben a polgármester közönséges neje (Fábián Enikő) és butuska lánya (Ababi Csilla) a vélt revizor érkezésére várva átalakítják a szobabelsőt egy jámbor életet sugárzó teremmé. Szentképek, kereszt és templomi gyertyák kerülnek be, templomi hangulat alakul a mise-szerű aláfestő zene beúszásával. Anya és lánya hányja magára a keresztet rendületlenül, de ájtatos hangulatuk valójában civakodás, hogy ki melyik toalettjét vegye fel az érkező vendég tiszteletére. Abszurd az ellenpontozás. Máskor viszont elcsépelt félreértést látunk. A polgármester üzenetét hozó Bobcsinszkij (Pál Hunor) úgy kifulladt, hogy le kell hevernie egy padra, mire a belépő Avdotya (Firtos Edit) a fentebb említett szakrális légkör miatt azt hiszi, hogy a szerencsétlen elhunyt. De Bobcsinszkij megmozdul, s a szolgáló fejvesztve menekül. A poén persze működik, csak – a többi hasonló viccel együtt – szétzilálja, súlytalanná teszi a szatírát.
Pedig egészen remek burleszk jelenetek is születnek. Nagyszerű a berúgott Hlesztakov hadoválása pétervári excellenciás kapcsolatairól és fantasztikus alkotó energiájáról, ami az égvilágon mindenre kiterjed, Ördög Róberten át a levesig. Dimény Levente uralja a teret, hiszen Hlesztakov itt „revizori szerepe” csúcsán van, ide-oda dülöngél, míg a többiek megszeppenten-meghunyászkodva üldögélnek, közben pedig folyvást el kell kapniuk a részeg hazudozót, hogy ki ne essen a „szerepéből”: mozgásban realizálódik a viszonyrendszer az álrevizor és a városi elöljárók között. Pontosan mozgatja Árkosi a városiak gyülevész és irigy tömegét Hlesztakov elfogott levelének felolvasásakor is; szinte tapinthatóvá válik az ideges feszültség, és Dobos Imre Polgármesterének remek kifakadása egészen leleplezi a figura kisszerűségét. Sokszor viszont statikussá válik az előadás, bejátszatlan marad a tér, mert a városka vezetői csak bágyatagon gubbasztanak a falhoz állított lócákon, és onnan küldözgetik egymás felé Gogol mondatait.
 |
Az alakok értelmezése a vígjátéki olvasat felé hajlik. Dobcsinszkij és Bobcsinszkij párosa remek komikus duett, de az nem bomlik ki Pál Hunor és Kiss Csaba szerepértelmezéséből, hogy ezek a szerencsétlen hülyék csóró és megvetett alakok, akikbe mindenki beletörli a lábát, ahogy a revizor összetévesztéséért is ők fizetnek meg. Dimény Levente fürge Hlesztakovja rokonszenves bohém, szimpatikus és kedves; a színész kevés sötétebb színt kever a figurához, pedig az voltaképpen zsarol, elcsábítaná a mamát, miközben tönkreteszi a lányát. Az elöljárók is szinte csak a vígjátéki gesztusokat kapják elő a megvesztegetési jelenetben, mintha csak a nevettetés lenne a cél, nem pedig az emberiben található groteszk megmutatása. A szöveg ilyen irányú utalásait a színészi játék nem erősíti meg. Pedig az elmaszkolt arcok, a kihúzott szemöldökök, Herman Ferenc pompás rendőrének a szakáll hiányát pótló körberajzolt álla felvillantják egy szürreálisabb színház lehetőségét.
 Fotó: Szkárossy Zsuzsa |
Ha az alkotók tényleg hagyományos vígjátékot akartak létrehozni, akkor nyugodtan lehetett volna feszesebbre, pergőbbre húzni a (Bodolay Géza új fordításában elhangzó) szöveget. Lehetett volna mellőzni például a megkorbácsolt altisztné és a terrorizált kereskedő jelenetét, hiszen ebben a hangvételben csak megakasztja a cselekményt.
Hasonlóképp zavaros az előadás szimbolikája. Perovics Zoltán díszlete fából épült istálló: a provinciális fertő mindig teli csatakos szalmával, piszokkal. De már az állandóan emlegetett sötétség és félhomály nincs jelen, hiába hivatkoznak rá. Ismét egy felvetett, és kihasználatlanul maradt lehetőség.
Akárcsak az előadás vége: a némajelenetben csupán imbolygó fények sejlenek fel hátul. Mintha a megérkező igazi revizor nem konkrét, hús-vér személy lenne, hanem valami szimbolikus, elvont jelenség: a hagyományos vígjátéki olvasathoz kevéssé illő módon bizonytalanságban marad a néző.