Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

IDŐN KÍVÜL

Slow Film Fesztivál, Eger
2009. aug. 8.
Ír nyugdíjas-gettó, holland külváros vagy kínai metropolis: a globalizációnak mindenütt megvannak az árnyoldalai. Ismeretlen alkotók láthatatlan filmjei meséltek erről az egri Slow Film Fesztiválon. NAGY V. GERGŐ BESZÁMOLÓJA.

Alig van hazánkban olyan filmmustra, amely a mindenhatónak tetsző szakmai szempontok helyett az értékközpontúság alapján alakítja ki profilját, és büszkén vállalja, hogy filozófiája van. Az egri Slow Film Fesztivál kétségkívül ilyen: a korábban Filmművészeti Nyári Egyetemként működő rendezvény átkeresztelését éppen a társadalomtudatos szemlélet kifejezésének szándéka indokolta – no meg az, hogy a mustra időközben nemzetközivé vált. Az új névben a lassúság nem a bemutatott filmekre, hanem a befogadásukra, környezetükre vonatkozik: az egri szemle a filmekben való lassú elmélyülésre hív, a hektikus világból történő kilépés, a megfontolt fogyasztás dicséretét hirdeti – azaz szembehelyezkedik a művészetélvezet uralkodó formáival. Ez a kritikai, értékmentő – és némileg antikapitalista – mentalitás fejeződött ki az idei fesztivál kiírásában és vezérgondolatában is, mely az „összefogás, a szolidaritás fontosságát” hangsúlyozta „a globalizált világban”.

Legyen bár a szándék és az üzenet még oly szimpatikus, a szemlén látható filmek közül csak néhány akadt, mely súlyához méltón (vagy egyáltalán) foglalkozott a kijelölt témával. A rövid és egészestés, fikciós és nem fikciós munkákat egyaránt prezentáló, sokszínű felhozatalból kivált a dokumentumfilmek mutattak föl érdemit a tárgyban, ahogyan általános színvonalukat tekintve is jócskán a játékfilmek fölé magasodtak.

Paradiso
Paradiso

A legjobb dokumentumfilm fődíját elnyerő Paradiso az észak-ír kisváros, Londonderry egyik kerületébe vezet, ahonnan a populáció fiatalabbik része már rég útnak indult valamilyen szebb jövő felé, és csupán egy külvilágtól elzárt és feloldhatatlannak tetsző ellentétektől szabdalt, nyugdíjas lakóközösség tengeti itt palaszürke mindennapjait. A vészesen elöregedett enklávé egy korábbi tagja azonban újra összehívja egykori bandáját, mely negyven évvel korábban a helyi művházban adta legvadabb koncertjeit. A reunió zajos siker lesz: a nosztalgia örvén protestáns és katolikus megbékél, a ráncos, görnyedt ellenfelek meg újra csörögni akarnak egymással a parketten. Alessandro Negrini roppant empátiával közelít az elveszett világhoz, filmje – a kiváló témaválasztáson túl – főképp a rokonszenves szemléletből és elragadó szereplőiből profitál.

Szintén egy lakóközösség áll a Hood of Dreams című holland dokumentumfilm középpontjában, ám míg Londonderryben az elmérgesedett konfliktusok ellenére végül megmutatkozik a közösségi szellem, addig a haarlemi kerületben éppen a langyos idill mögött sejlik föl az idegengyűlölet és a rasszizmus. A szociális gondoskodás eltunyult kegyeltjeit, a kerületből elutazott fiatal értelmiségieket, az utcasarkon lógó helyi öregeket, valamint néhány feketét és bevándorlót is megszólaltató, őket az álmaikról faggató film mintha a vihar előtti csend állapotát festené meg: az ápolónőjükkel flörtölő vén bohócok kedélyeskedésére a kisemmizettek hevült monológjai felelnek, majd egy mosolygós fekete lány számol be arról, hogyan érezte magát, mikor kedvesen köszöngető szomszédairól kiderült, a szélsőjobbra szavaztak. Tanja Nabben filmjét jól láthatóan publicisztikai szándékok szülték, túlságosan is sok helyi érdekű problémát tárgyal, ám finoman távolságtartó közelítésmódja és ihletett kompozíciói révén mégis többet rögzít a vártnál – Európa legszorítóbb társadalmi konfliktusainak indítóokairól ad pontos leírást.

Hogy hova is vezetnek majd ezek a feszültségek, arról a Black Out Darkness című olasz kisjátékfilm igyekezett képet alkotni. Giulia Oriani munkája egy panellakásban élő, ötvenes házaspárról mesél, akik a nyaralásról hazatérve előbb egy bibircsókos bevándorlóval találkoznak a lépcsőházban, hogy aztán valósággal megrohanják őket az idegentől viszolygó, felizgatott szomszédok. A bevándorló ügyében összehívott lakógyűlésen elszabadulnak az indulatok: egy helyi alfahím rekedt hangon követeli a rendet a cérnavékony közrendőrtől, az asszonyok a betelepült átkától rettegve hisztériás rohamot kapnak, a főszereplőnő későn érkezett férjét pedig véletlenül agyonverik – közben kimegy az áram, és a sokkeffektusokkal megspékelt, groteszk-abszurd szeánsz a szemközti ház neoncsöveinek fényeiben stilizálódik általános érvényűvé és végképp érdektelenné.

Jobban jártunk, ha az adott film meg sem próbált állást foglalni ezekben a kérdésekben: az eddig színészként működő Louis Garrel (ő játszotta Theo-t az Álmodozók című Bertolucci-moziban) huszonöt perces elsőfilmje, a My Buddies (A haverjaim) például végtelenül banális alaphelyzete és zavaros szerkezete ellenére is számos hiteles, emberi pillanattal szolgált. Az elvált szüleivel és haverjaival évődő Sylvain egyenetlen történetét rendre eladta a remek színészi játék. Szintén ebben erős Garrel mamájának, Brigitte Sy-nak The Best Place (A legjobb hely) című kisfilmje is: a legutóbb a Versailles-ban domborító színésznő rendezése egy filmes és egy elítélt románcát tárgyalja – és bár nem fázik a közhelyes megoldásoktól, a film csúcspontját jelentő szekvencia, melyben a két főszereplő az elfojtott vágytól és az izgalomtól már-már fújtatva, egy börtönteremben mondja ki egymásnak a boldogító igent, nehezen feledhető.

Among the Dead
Among the Dead

Mérsékelten emlékezetes filmekkel többször is találkozhattunk a fesztiválon: említhető köztük a Francesco Y Catalina halászhajó történetét elmesélő Malta Radio című spanyol dokumentumfilm; a valóság és a fikció között eltévedt hősét folyton beszéltető, Jean Eustache-i szellemű rövid, a francia Among the Dead; egy nővérébe szerelmes, lángoló tekintetű festő egzaltált monológjait megörökítő dokumentummozi, a Film No. 646. Vagy  negatív példaként a majd’ két és fél órás, sorvadt közhelyekből összetákolt, ijesztően ostoba harlemi családeposz, a Troubled Life. Bár nem volt nehéz ebben a mezőnyben győznie, mégis megérdemelte a legjobb nagyjátékfilm díját Nian Liu kínai rendezőnő Li Tong című filmje, ám az igazat megvallva a hazafelé eltévedt diáklányt követő, érzékeny társadalmi dráma mellett a versenyfilmekkel párhuzamosan vetített kortárs magyar filmek – a Nyári Egyetem hagyományainak megfelelően a Filmszemléről válogatott Papírrepülők; Intim fejlövés vagy a Made in Hungária – már-már korszakos jelentőségű műveknek tetszettek…

Lyukas zászló
Lyukas zászló

A Slow Film Festivál legrangosabb eseménye a több külföldi fesztiválon is kitüntetett Lyukas zászló című dokumentumfilm hazai premierje volt. Kovács Klaudia 2007-ben, Amerikában elkészült munkája – melyet Hules Endrével közösen rendezett és írt – az 1956-os forradalom előzményeit, eseményeit, illetve globális hatását vizsgálja, és a nagy magyar revolúció illetve a kommunizmus bukásának históriáját egységes és lineáris történetként tudja elbeszélni. A roppant ambíciójú, igazi alkotói megszállottságról tanúskodó film feszült ritmusban váltogatja a tömérdek archív részletet a beszélő fejekkel (Henry Kissinger és Horn Gyula egyaránt feltűnik), nagy sietségében pedig az ugró vágástól sem riad vissza: a huszadik századi magyar történelem legheroikusabb korszakát láthatóan a lehető legizgalmasabban próbálja elmesélni. Az interjúk mondatai következetesen építik a drámai szerkezetet, a csúcspontokat erőteljes filmzene dúcolja alá, a konklúzió pedig a harc győzelmét hirdeti. Lehet arról vitatkozni, hogy vajon ’56 történetét adekvát-e hollywoodi sémák szerint elbeszélni, ám annyi bizonyos, hogy Kovács Klaudia filmje gördülékenyen beszéli ezt a nyelvet – az 56-os forradalomról pedig aligha készült ennél átfogóbb és professzionálisabb dokumentumfilm az utóbbi időben. A közösségi összefogást dicsőítő Lyukas zászló tárt karokra talált rendezője szülővárosában: a film Eger Város Önkormányzatának Különdíját és az Agria Televízió díját is elnyerte.

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek