Ugyanakkor szinte zavarbaejtő az a mesterségbeli fölény és csiszoltság, amely bármely műfajban és bármely időszakban komponált műveit jellemzi: Lendvay Kamilló zenéje – miként személyes megjelenése is – mindig választékos és elegáns. Persze hogy is ne lenne kivételesen felkészült az a zeneszerző, aki nyolc éven át folytatta zeneszerzői tanulmányait Viski Jánosnál a Zeneakadémián, Kodályt is túlszárnyalva, aki csak egy évet „húzott rá” annak idején. (Igaz, Lendvay közben a karmester szakot is elvégezte.) Ehhez jön az a hallatlan gyakorlati tapasztalat, amelyre különböző zenés színházaknál, illetve a Magyar Néphadsereg művészegyüttesénél tett szert karmesterként, zenei vezetőként, korrepetitorként. Az egyéni hangú, elmélyült kompozíciók így mintegy a jéghegy csúcsaként bukkannak elő, valahogy úgy, ahogyan a filmzenék s egyebek révén alkalmazott zeneszerzőként is mérhetetlen napi rutinra szert tevő Benjamin Britten esetében.

Megvallom, számomra hosszú időbe tellett, amíg ráeszméltem, hogy Lendvay, akinek a nevét ifjoncként elsősorban igényes könnyűzenei kompozíciói révén ismertem, komolyan veendő zeneszerző. Pedig mennyire az.

2003-ban írt Requiemjét és 2004-es Die himmlische Stadtját – amely nemrégiben együtt jelent meg CD-n a Magyar Rádió felvételei nyomán, de a Hungaroton kiadásában – leszűrt stílusú kései műként jellemezhetnénk, ha Lendvaynak nem hatna minden műve eleve oly végérvényesen, kvintesszenciálisan. Így hát hadd mondjuk egyszerűen azt, hogy két szépséges és erőteljes, ihletett és nem egyszer szívbemarkoló, egyházi ihletésű kompozícióról van szó; mindkettő kórusra és zenekarra, valamint egy énekszólistára íródott. Közös elem továbbá, hogy mindkét szöveg töredékes a maga módján: Az égi város címe az Apokalipszis könyvére utal, amelyből néhány tucat sort válogatott ki a szerző Károli Gáspár fordításában; a Requiem pedig inkább Requiem breve, amely csupán az Introitust (Requiem æternam), a Kyriét és a Sequentiát (Dies iræ) tartalmazza. Mindkét előadás gerince a Rádiózenekar és a Strausz Kálmán vezette Rádióénekkar; a német szövegű darabot (nevezzük kantátának) Tihanyi László vezényli és szólóját Jekl László énekli, míg a Requiem karmestere Kovács László, énekszólistája pedig Kertesi Ingrid.

Kezdjük a CD-n másodikként hallható Requiemmel. A sóhajos-expresszív-expresszionista Requiem és a példás tömörségű, polifon Kyrie után a befejező Dies iræ tétel teszi ki a mű időtartamának 60%-át: mintha elsősorban a csodálatos középkori himnusz foglalkoztatta volna a zeneszerző fantáziáját. Ezzel persze igazságtalanok vagyunk a nagyon is szuggesztív első két tétellel szemben, mindenesetre a Dies iræ költői ereje, képeinek és vízióinak gazdagsága Lendvayt zeneileg is rendkívüli kontrasztokra, nagyívű formálásra, a kórus, a szólista és a zenekar kifejezési és kombinatív lehetőségeinek invenciózus és érzelemgazdag kiaknázására ihlette; példaként hadd utaljunk csak a Recordare szakaszban a mennyei szopránszóló nagyon is emberi és lélekbe hatoló hangszeres kommentárjaira, a Confutatis bevezetéseként lecsapó mennykőre, vagy a Lacrimosa szólistát kísérő, „könnyes” kórus-hangfelhőjére. Az előadás – talán a kórus szövegejtésétől eltekintve – rendkívül kiérlelt, erőteljes és jól artikulált volt. Kertesi Ingrid pedig felülmúlhatatlan tökéllyel és szuggesztivitással szólaltatta meg többnyire magasan szárnyaló, imaszerű, mégis kifejező és változatos szólamát.

Számomra a Requiemnél egy évvel későbbi Die himmlische Stadt – talán tömörségénél fogva, hiszen a két tétel együttesen kb. olyan időtartamú, mint az imént tárgyalt Dies iræ – volt az igazi reveláció. Emellett ennek a műnek a szövege eleve kompiláció (Idézetek János Jelenések könyvéből – mondja a magyar nyelvű alcím), s ez különleges zenei ökonómiát tesz lehetővé. Formailag  a kéttételes szerkezet a kétrészes motetta nagy reneszánsz hagyományára utal; az első tétel központi témája az Emberfiával való találkozás és János küldetése; a másik maga a katasztrófa, végkicsengésként a baljóslatú sorral (Luther fordításában): „Weh, weh, deren die auf Erden wohnen”. Lendvaynak ez a kompozíciója a rendkívüli súlyú bibliai tartalom bármilyen mércével mérve is magasrendű, ihletett és elemi erejű zenei kifejezése a szívszorító kezdéstől az első tétel himnikus (éspedig hitelesen himnikus) befejezéséig, a sötétség tapintható zenei megjelenítésétől a végső, megrendítő siratóig. Ezúttal Tihanyi Lászlót kell dicsérni a mű lehetőségeit maradéktalanul kibontó előadásért, s Jekl Lászlót a rendkívül nehéz énekszólam kitűnő előadásáért (ha egy-két magas hangja nem sikerült is szépen, s ha német kiejtése elárulta is a Lajtán inneni születést). Mérei Tamást pedig külön dicséret illeti a gyönyörű gordonkaszólókért.

Végezetül a kísérőfüzetről állapíttassék meg annyi, hogy – nyilván a Válság begyűrűzésének tulajdoníthatóan – német nyelvű ismertetőt nem tartalmaz (jóllehet az egyik darab nemcsak német szövegű, hanem egy németországi fesztivál megrendelésére is készült); valamint hogy a Requiem latin szövegében helyesírási reformot alkalmaz: az æ vagy ae betűt a-val helyettesíti (mintegy Osztap Bender írógépének inverzeként, amelyen tudvalevőleg e helyett csak ä-t lähätätt használni). Igaz, hogy így még a rímek sem stimmelnek, viszont a hely- és festékspórolás ténye elvitathatatlan.