Az írás hangvétele és stílusa rendkívül messze áll a kiállítás és a rendezők szándékaitól, és sajnálatos, hogy a szerző ilyen hozzáállással kezeli a Néprajzi Múzeum kiállítását. A kritikusnak természetesen nem kell szeretnie vagy elfogadnia kritikájának tárgyát, alaposan megismernie azonban alapvető kötelessége.
Folyamatosan keverednek az írásban a kiállítás formai, illetőleg tartalmi részeit érintő észrevételek. Valóban meleg van a kiállítótérben (ki tudja miért, de nincs pénz légkondicionálásra), lehet, hogy hangosabban szól az egyik teremben a film szövege a kelleténél, az is lehet, hogy nem tetszik a kiállítás grafikája és színvilága, kivitelezési technikája. Ezekről természetesen lehet (és kell is) észrevételeket tenni. Nem lehet azonban összemosni a tartalommal és a mondanivalóval.
A kritika egyik fontos tartalmi állítása, hogy a kiállítás nem magyar szemmel, hanem a magyar néprajzosok szemével vizsgálja a finneket. Hogy is van ez? Egy kiállítás – mint bármilyen önálló szellemi alkotás – a létrehozók műve. Benne van a tudásuk, felkészültségük, ismeretanyaguk és természetesen a témához való viszonyuk is. Ez nem azt jelenti, hogy egészen másról és másképp beszél, mint a „magyar szemmel”. Mert kinek a magyar szemére gondol a kritikus: a sajátjáéra, vagy általában a magyarok megfoghatatlan és meghatározhatatlan halmazára? Egyébként a kritikus által felvetett, „nyelvileg egyszerűen letapogatható példák” („sötétség, ezer tó országa, szauna, Kalevala, nyelvrokon, Forma 1”) köszönnek vissza a kiállításban – ezek szerint a kritikus maga is néprajzkutató? Azt az állítást végképp nem értem, hogy a kiállítás a rendezőknek a látogatókról való sztereotípiáit kívánta volna bemutatni. Semmiféle erre vonatkozó szándéka nem volt. A kiállítás szervezői hiszik és vallják, hogy az itt bemutatott sztereotípiák nemcsak saját maguk „néprajzos ideái”, hiszen a sztereotípiának éppen egyik lényege az, hogy általános (miközben persze ismereteket is közvetít).
Egy másik kedvenc állítása a kritika szerzőjének, hogy „a megszokott módon, lineárisan haladunk, múltból a jövőbe.” A kiállítás teremcímeinek önmagában történő felsorolása lehet, hogy ezt az érzetet kelti, ezek azonban azt hivatottak jelezni és értelmezni, hogy egy jól ismert sztereotípiának milyen kapcsolata van egy kevésbé ismerttel. Nem a linearitás és nem is az időbeliség a szervezőelv tehát, sokkal inkább a feltárás igénye, annak bemutatása (ezt a kérdést, sajnos, a kritika semmilyen szinten nem érinti), hogy a hagyomány különböző megnyilvánulási formái hogyan vannak jelen a finnek kultúrájában. Mindebből az is következik, hogy a szerző állításával ellentétben, miszerint a néprajz a jelent a múltból magyarázza (ami önmagában is igencsak sommás, és nem is helytálló kijelentés), a kiállítás összefüggéseket keres, bizonyos elemek továbbélését és sikeres kulturális adaptálását kutatja. Többek között például úgy, hogy a régi tárgyak (jaj, milyen sokan vannak!) mellé és közé odahelyezi mai változataikat, hasonló funkciókat betöltő társaikat. Csak mellékesen jegyzem meg, hogy a „raklapnyi kerékgumi és gumicsizma” egyáltalában nem a régi tárgyak sokaságát szaporítja, csak ehhez a szörnyű, sorkizárt szövegeket is el kellett volna olvasni! Ahogy szintén félreértés (nem olvasás) következménye, hogy a múzeum poros raktárából előrángatott tárgyaknak titulálja mindazt, ami nem mai. A kiállítás számos finn és magyar múzeum anyagából válogat, magánemberek személyes tárgyait is bemutatja (lásd kölcsönző intézmények és személyek listája a bejáratnál). A Kalevala-fordításokat sem lehet úgy értelmezni, hogy voltak egyszer régen ezek a fordítások, hiszen ma is élnek, színházi előadásokban például. És nem csupán a metálzene van itt terítéken – ha a látogató (jelen esetben kritikus) megfordul és szemlélődik egy kicsit, akkor a vitrinekben Sibelius, Kodály Zoltán műveit, nép- és világzenei feldolgozások anyagát láthatja és hallhatja is.
A kiállítás feliratai nem magyaráznak, hanem alapinformációkat közölnek. Ezt lehet ugyan nehezményezni, több információ megadása azonban technikailag kivitelezhetetlen. Aki ennél többet szeretne tudni a tárgyakról (is), a kiállítás katalógusából tájékozódhat. (Ennek megjelenését is támogatta az NKA).
Az írás befejezésében bőkezűen osztogatott pofonokkal is illene csínján bánni. Talán a szerzőnek magának is látnia kellene a különbséget a reprezentációk különféle formái között. Tudnia kellene azt, hogy nemcsak a kulturális reprezentáció megjelenési formái, hanem az értelmezés szintjei is különbözhetnek egymástól. Benne is felmerülhetett volna a kétség halvány szikrája, hogy valamit nem egészen ért, vagy elgondolkodhatott volna azon, hogy saját interpretációja nem lehet kizárólagos. A kiállítás kérdez és válaszokat keres, a kritikus magabiztosan, minden kétséget kizáróan állít és ítélkezik. Nem lehet, hogy ő is tévedhet, esetleg nem nézett meg mindent alaposan?
A Néprajzi Múzeum kiállításának címe: (M)ilyenek a finnek? Szalánszki Edit kritikájáé: Meg ilyenek. Hát ez a különbség…
A szerző a kiállítás főrendezője.