Már akkor is lehetett sejteni, hogy a megszerzett állomány gazdag és jelentős; és azt is, hogy teljes képet sem ebből az anyagból, sem a korábbi Capa-kiállítások (a legelső 1976-ban volt) anyagából nem kaphatunk „a világ legnagyobb háborús fényképészéről”.

D-nap. Az első partra szálló katonák Normandiában, 1944. június 6.

Robert Capa rendkívüli élete most – a Ludwig Múzeum kiállításán – látszik kibontakozni: mind az egyes képek jelentősége, mind az életmű íve és irányai megmutatkoznak. Vagyis el lehet töprengeni azon, hol a helye Capának és életművének, s hogyan viszonyul az általa is alapított Magnum Fotóügynökség más nagy alkotóihoz: David Seymourhoz, Henri Cartier-Bressonhoz.

Köztársasági milicistanő, Barcelona, 1936.

Viszonylag gyorsan feltűnik, hogy Capa másért és máshová utazott, mint a nagyok (akár magyar, akár amerikai kortársai): nem a témát, sokkal inkább a kalandot kereste. Míg például Cartier-Bressonnál egy-egy téma csak úgy „szembejött”, Capa vadul ment a jó témák után. Azért utazott, mert kalandor volt; nem játszott a véletlenre: a jelentékeny pillanatokra vadászott, a történelmi momentumokra.

Ezért nincs a képein az a bizonyos punktum, ami Roland Barthes zseniális tanulmánya szerint a jó fénykép leglényege. A fotóművészet e legfontosabb fogalmával nem írhatók le Capa képei. Fölmerül hát a kérdés: művészet-e egyáltalán, s ha igen, mégis miért.

A kockázattól, az exponálás rendkívüli körülményeitől még nem lennének azok. Annak ellenére sem, hogy Capának vannak olyan képei, amelyek egyébként megkerülhetetlenek: olyannyira rátapadtak egy korra, egy adott történelmi eseményre, hogy az a bizonyos esemény e kép nélkül szinte már nincs is. És persze fordítva: a képhez is tapad a tudás, hogy hol és milyen körülmények közt készült. Ilyenek a spanyol polgárháborús fotók – látható, hogy a híres A milicista halála nem hamisítvány, hiszen itt és most a kép előzményeit is megtekinthetjük –, és a D-napon készült homályos képek is.

Moszkva, 1957. augusztus-szeptember

Capa élete és művészete szorosan összefonódott; ebből is következik, hogy képei értékét egyebek mellett a hitelesség adja. Egy hiteles személyiség, egy nyughatatlan, sokat látott és tapasztalt világcsavargó (uram bocsá’: egy Rejtő-hős) készítette; ilyen például a Chartres-ban meghurcolt, német tiszttől teherbe esett, kopaszra nyírt lányé (ahogy vonulnak mellette a gúnyolódók: feledhetetlen). Ilyen a légitámadáskor nem is annyira riadtan, inkább tárgyilagosan felnéző anyáé, aki gyermekével halad az óvóhely felé. Ilyen a spanyol milícia feloszlatásakor készült pár kép: a szikár, elkeseredett és elszánt arcok. Ilyen az egyik kép Pablo Picassóról, amelyen a festő kisfia már menekülne apja vegzálásától, az állandó ütögetéstől, piszkálástól (kíméletlenül „elmondja” ez a kép, milyen is lehetett Picasso mint magánember). És ilyen a vakokat vezető – már-már Brughelt idéző – kép, amit Izraelben készített.

Chartres, 1944. augusztus 18.

A képek többsége azonban: tudósítás. Frontvonalakról, a hátországból, a béke első éveiről, Izrael megalakulásáról, a kibucok világáról, a kínai-japán és az indokínai háborúról. És ezek a képek döntően meghatározzák, hogyan is képzelünk el egy fronteseményt, a hátországot, vagy azt a bizonyos D-napot, a normandiai partraszállást, melynek megfilmesítésekor Steven Spielberg például Capa fotóira támaszkodott.

Capa gazdag és izgalmas életet élt – ilyenre vágyik minden kamasz. Nagy szerelmek – egyikük Ingrid Bergman volt –, golyózápor, lóversenyek, Monte Carlo, utazások luxushajókon. John Steinbeck vagy másik barátja, Ernest Hemingway könyveit olvasván az ő képei válnak láthatóvá és láttatóvá. Ő volt Hemingway szeme is, nem csak a háborúé.

Úton Nam Dinhből Thai Binhba, 1954. május 25. (Nem sokkal e felvétel után Capa taposóaknára lépett és meghalt.) Forrás: Ludwig Múzeum

A Ludwig Múzeum kiállítására Páldi Lívia kurátor úgy válogatta össze a képeket, hogy kibontakozik belőlük Capa nagyszabású élete: egy szélesvásznú, fekete-fehér élet. Páldi Lívia tíz témára osztotta a jól áttekinthető anyagot. A tízből kilenc nagy történelmi eseményekhez kapcsolódik (D-nap, Indokína, Spanyol polgárháború stb.), csupán egy viseli a Barátok, hírességek címet (köztük a Hemingway képek szenzációsak!).

Az anyag bőséges is: Robert Capa testvére, Cornell Capa és életrajzírója, Richard Whelan több mint hetvenezer kontaktból választott ki 937-et (a képek 1932 és 1954 között készültek), ezekből Capa szárazbélyegzőjével ellátott sorozatokat készítettek: mindössze hármat. Ebből került egy a Nemzeti Múzeum tulajdonába, és ehhez vásárolt még a (Capa életében előhívott és kinagyított, úgynevezett:) vintázsképekből a magyar állam, E. Csorba Csilla és Kincses Károly segítségével.

A képanyaghoz a kurátor hozzátett korabeli magyar sajtóanyagokat, barátok-ismerősök képeit is (így kerül ide egy Kassák portré, egy remek kép Kepes Györgyről stb.). A képekhez társított információk gondosak és gazdagok, a tablók szövege gyorsan olvasható – mégis érdemes bőségesen mérni a megtekintésre szánt időt. Ugyanis végeredményben egy ember sorsát olvassuk a képeken, akár egy regényt, melyet ezúttal nem amerikai író írt, hanem írhatott volna például egy magyar, Rejtő Jenő is.

A kiállítás 2009. október 11-ig tekinthető meg.

Vö. Götz Eszter: A rosszfiú hazajött
-kovácsy-: Nemzetközivé lett 
M.G.P.: Friedmann Endre Ernő 
Fekete-Horváth Erika: Capa a fronton is magában hordozta azt a pluszt