Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

NICKELODEON

Ok-okozat – interaktív filmvetítés / KINO
2009. júl. 27.
A Párhuzamos találkozások tizenöt, különböző művészeti formátumban készülő, egyestés esemény láncolatából áll. A Kinóban június végén egy harmincéves filmtörténeti kuriózumot értelmeztek újra – meglehetősen vegyes végeredménnyel. HUNGLER TÍMEA KRITIKÁJA.

Az interaktív mozizás ma – különösen az intelligens számítógépek, a világháló vagy a videó játékok fényében – kissé elavult dolognak tűnik. Nem volt azonban mindig így: az 1967-es montreáli expón világszenzáció számba ment a csehszlovák pavilon Kinoautomat című előadása, mely az első interaktív vetítésként vonult be a filmtörténetbe. A Radúz Činčera rendezte „látványosság” (vagyis az Egy férfi és a háza című film) kilenc ponton hirtelen félbeszakadt, a színpadon egy moderátor jelent meg, aki arra kérte a közönséget, szavazzanak az ülésük mellett található zöld és piros gombokkal arról, hogy a sztori két lehetséges jelenet közül melyikkel folytatódjon tovább. A választás lényegében mindegy volt – a történet így is, úgy is azzal ért véget, hogy a főszereplő, Petr Novák (Miroslav Horniček) háza – a kelet-európai demokrácia parabolájaként – porig égett.

kinoautomatA Csehszlovák Kommunista Párt veszélyesnek ítélve a projektet végül 1972-ben betiltotta az előadásokat, így a kezdeményezés szép lassan a feledés homályába merült, egészen addig, amíg az angol-finn alkotópáros, Chris Hales és Teijo Pellinen le nem porolta és újra nem értelmezte a kezdeményezést.

A duó által jegyzett Kinoautomat című előadásra Magyarországon stílszerűen a KINO-ban került sor. A hetvenöt perces program nyolc-kilenc rövidfilmből állt össze, a moderátor szerepét Pellinen töltötte be, míg Hales a számítógépeket kezelte a műsor alatt. Az egészestés happening műfaji besorolásával kapcsolatban – még akkor is, ha az alkotók és a szervezők az „interaktív mozizás” és a „performance” címkéket aggatták rá – kissé tanácstalan vagyok: nehéz eldönteni, hogy színházat vagy filmvetítést látunk, inkább valamit a kettő között, ami talán a varieté vagy a cirkusz műfajához áll a legközelebb. És ezzel még csak meg sem sértem a duót – a mozi a hőskorban vásári látványosság illetve mulatság volt: a mutatványosok, vándorkomédiások bódékban, sátrakban vetítették a rövidfilmeket, mi több, az élményért a nézők tojásokkal fizettek.

Van is valami ebben a hetvenöt percben, ami a hőskorra emlékezet. Egyrészt azért, mert az előadásba bekapcsolódó, kurjongató, hangoskodó nézők tényleg vásári hangulatot teremtenek; másrészt a bevezetésben emlegetett kétségek miatt: kicsit atavisztikus dolognak tűnik az interaktív mozi a palmtopok, a GPS-ek, a világhálóra csatlakozni képes, filmeket is (le)játszó mobiltelefonok, ha úgy tetszik, az interaktív mozi XXI. századi variációinak fényében.

Az előadás kulcsa ennek ellenére mégiscsak az interaktivitás – az angol-finn duó minden lehetséges módon igyekszik a nézőket „bekapcsolni” a történésekbe, vagyis arra biztatni, hogy valamilyen módon alakítsák azoknak a kisfilmnek a cselekményét, melyeket a vásznon látnak. Az első, amire rábírják a nagyérdeműt, hogy minél hangosabban skandáljuk az angol vezényszavakat, később „hullámoznunk” kell (à la focimeccs), de kézbe kapunk egy zölden és kéken fluoreszkáló műanyag virágot is, melyek a vászon irányába tartva befolyásolják a filmek cselekményét. Az előadás kezdetén a közönségnek feltett, kissé banális, ismerkedő kérdések („mi a kedvenc színe?”, „honnan jött?”, „melyik a kedvenc együttese?”) később szintén értelmet nyernek – az I spy című kém-kisfilm alatt – a nézők nagy örömére – ezeket a válaszokat játsszák be a történet adott pontjain.

Nem mondom, hogy az előadás bizonyos pillantaiban nem ragad magával engem is a tömegpszichózis, ahogy azt sem állítom, hogy nem kapcsolódok „hullámozva” a többiekhez – egészében véve azonban az élmény inkább hasonlít egy filmvetítéssel feldobott csapatépítő tréningéhez, mint egy kulturális eseményéhez. A rövidfilmek egyértelműen funkcionálisak – bár akad közöttük cowboy-film paródia, kémfilm, sőt a Radúz Činčera rendezte Egy férfi és a háza című alkotásnak szánt hommage is –, így elemezgetni őket, művészi értéket számon kérni rajtuk botorság volna. Leginkább talán a csendben kérődző, jámbor birka képe/filmje marad meg az emlékezetünkben, aki (ami?) az előadás elején és legvégén unottan szemléli a vászonról a nézőket – van abban valami pofátlan, és valóban interaktív fricska, ahogyan bámuljuk egymást.

Vö. Varsányi Gyula: High-tech cirkusz a moziban 

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek