Giuseppe Verdi: Aida / Margitszigeti Szabadtéri Színpad
2009.07.26.

Újabb orosz rendező, részben azonos szereplőgárda és hasonló végkövetkeztetések – a debreceni társulat Margit-szigeti Aidája mintha egyenes folytatása lenne a tavaly itt látott Manon Lescaut-nak. BÓKA GÁBOR ÍRÁSA.

Persze lényeges különbségek is vannak. Mindenekelőtt: az Aida (ellentétben a Manonnal) nagyon is alkalmas szabadtéri előadásra: a monumentális tablók semmiféle közönségre sem téveszthetik hatásukat – nem csoda, hogy az érdeklődés is jóval nagyobb, mint a tavaly itt előadott operaprodukciók esetében volt.

Jelenete az előadásból.
Jelenetek az előadásból
Ennek ellenére Viktor Rizsakov rendezése tipikusan nem szabadtéri Aidát céloz. Ebben a produkcióban háttérbe szorul a színpompa és a monumentalitás, mindebből csak a minimális mennyiséget adagolja a rendező, valamint Dmitrij Razumov díszlet- és jelmeztervező. S még a minimális is sok néha: zavarónak tartom például a vetítés alkalmazását, főleg, ha az nem csak háttérként funkcionál, de az előteret betöltő két félpiramist is fénybe burkolja. Két össze nem férő szcenikai jelrendszer keveredik itt össze, nem éppen a díszlettervező dicsőségére. De elővehető egy réges-régi gumicsont is: a félpiramisok egyszer monumentális kövekből kirakott építménynek akarnak látszani, aztán pár perccel később könnyedén gurulnak tova a rabszolgának álcázott díszletmunkások jóvoltából. Meglehet, mindez kötözködés, hiszen a díszlet amúgy nem csak impozáns, de olykor még játéktérként is működőképes; az egész mégis azt sugallja, hogy a miértek és a hogyanok kevéssé lettek végiggondolva.

Annalisa Carbonara
Annalisa Carbonara
Legfőképp olykor zavaró ez, ha a díszlet gikszerbe futtatja a rendezőt. Amneris a piramis tetején állva kiált árulót Radames fejére; Amonasro alant kapja elő tőrét, és veszettül hadonászik a pár emeletnyivel fölötte álló királylány felé, mielőtt menekülni kezdene. Hasonló szerencsétlen megoldások szerencsére nem gyakoriak az előadásban, annál több az emlékezetesen szép beállítás. Az ítélkezési jelenet azáltal, hogy a háttérben zajlik (az egészből csak Ramfis hátát látjuk), Amneris pedig az előtérben kommentálja az eseményeket, valóban meg van oldva: így nem vetődhet fel a kérdés, hogy a papok miért nem utasítják rendre a szertartás közepén kétségbeesetten visítozó hercegnőt. Tetszik az is, hogy Amneris, aki az egész előadás folyamán abnormálisan hosszú fekete parókát hord, itt saját hajával, szinte civilként jelenik meg, hogy aztán Radames befalazása után visszakerüljön rá a hajkorona, s visszaváltozzon azzá, akinek most már mindörökké lennie kell: a szerelemtől megfosztott hercegnővé. Egyáltalán: a zárókép azt a benyomást kelti, hogy az alkotók ide tartogatták minden ötletüket. Aida és Radames fehér lepelbe burkolózva, a földi bajoktól végleg megtisztulva éneklik a zárókettőst (előzőleg Aida a lepellel a megénekelt angyalként csapong ide-oda), felettük a két félpiramis egy csúccsal kiegészülve immáron teljes piramissá áll össze – a sír bezárult. A piramis tetején ott áll Amneris, aki toronyba zárt királylányként lógatja le haját, noha tudja, hercege már sosem jöhet el érte.


A szépen sikerült negyedik felvonás azonban nem feledtetheti, hogy az első három felvonásban teljesen szokványos Aida-előadás zajlik. Rendezői gondolatnak itt még nyoma sincs, a szereplők állnak és énekelnek. Csalódottságunk ellenére (Rizsakov mégiscsak neves színházi rendező) ez akár elég is lehetne egy szép nyári estére, ha az énekesek jók, ebből a szempontból azonban ugyancsak felemás az előadás. Úgy tisztességes, ha nem állítunk irreális mércét az enyhe túlzással „nemzetközi sztárokból” (ld. az előadás hirdetését) verbuvált szereposztás elé, így csak annyit szögeznénk le: az elmúlt öt-hat év Erkel színházi előadásain szerencsés csillagállás esetén zeneileg jóval meggyőzőbb előadásokat hallhattunk. (Idén az Operaházban már sajnos nem.) A szereposztás gyenge pontjai Salvi Di Salvo (Amonasro) és Tae Sung Jung (Radames). Előbbi jellegtelen hangon, erőtlenül, szürkén darálja le Amonasrót, mintha civilként tévedt volna a színpadra. Utóbbinak hangja még csak volna a szerephez (ezt fortéban szépen szóló magasságai bizonyítják), technikával és énekkultúrával azonban már nemigen győzi a megpróbáltatásokat. Ha egy énekes rendszeresen levegőt vesz a szavak közepén, úgy felkelti a gyanút, talán nincs egészen tisztában azzal, mit is énekel; s ha annak ellenére, hogy az egész előadás során egyetlen pianója sincs, megpróbálja pianóban megfogni a románc záró béjét, úgy saját korlátait sem ismerheti eléggé. A férfimezőnyt Palerdi András (Ramfis) és Szvétek László (király) egyaránt színvonalas alakítása menti meg.

Francesca Provvisionato és Annalisa Carbonara
Francesca Provvisionato és Annalisa Carbonara
A hölgyek szerencsére nem szorulnak védelemre. Francesca Provvisionato kiváló Amneris, neki egyáltalán nincsenek technikai gondjai a szereppel, s a szöveget is anyanyelvi természetességgel tolmácsolja (ez ma már sajnos olasz énekeseknél sem magától értetődő). Egyetlen kifogásunk eleve nem lehet jogos, mivel az énekesnő adottságait illeti, mégsem hallgathatjuk el: Provvisionato hangja nagyon világos színű (biztos magasságait és fakó mélységeit hallgatva megkockáztathatjuk, hogy voltaképpen szoprán hanggal állunk szemben), s így kevéssé kontrasztál Aida szoprán szólamával. Ami szintén kiváló tolmácsolóra talált Annalisa Carbonara személyében. Az énekesnő, aki tavaly jó Manon volt, most kiváló Aidát énekelt: az egész szereposztás legszebb hanganyagával, legmeggyőzőbb vokális megformálásával és legátéltebb színészi alakításával. Olyan erősségű produkció volt ez, ami még a Nílus-parti ária memóriazavarát is feledtetni tudta.

Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Fotó: Szkárossy Zsuzsa
Kocsár Balázs nem csak e kényes pillanatban volt biztos kezű irányítója az előadásnak; keze alatt végig megbízható színvonalon, korrekten játszott a Debreceni Filharmonikus Zenekar és énekelt a Csokonai Színház Énekkara (karigazgató: Pálinkás Péter). Hogy valójában mennyi fantázia rejlik Kocsár Aida-felfogásában, arra csak egy kőszínházi előadás adhatna érdemi választ. Amire a debrecenieknek már nem kell sokat várniuk: a jelek szerint újabb érdekes, ha nem is tökéletes előadással bővül ősztől a Csokonai Színház operarepertoárja.

Vö. László Ferenc: Jótékony fátylak 
Koltai Tamás: Nyáresti igény 
-zéta-: Veronától északra 

Szerző: Bóka Gábor
Cím:  Aida,  Szerző:  Verdi,  Színház:  Debreceni Csokonai Színház,  Helyszín és időpont:  Margitszigeti Szabadtéri Színpad, 2009. július 24.,  Rendező:  Viktor Rizsakov,  Dramaturg, a rendező munkatársa:  Kozma András,  Díszlet, jelmez:  Dmitry Razumov,  Látvány:  Vladimir Gusev,  Koreográfus:  Gemza Péter,  Művészeti vezető:  Vidnyánszky Attila,  Énekesek:  Annalisa Carbonara,  Francesca Provvisionato,  Salvi di Salvo,  Tae Sung Jung,  Palerdi András,  Szvétek László,  Böjte Sándor,  Gaál-Wéber Ildikó,  Közreműködik:  a Debreceni Filharmonikus Zenekar,  a Csokonai Színház Énekkara,  Maróthi György Pedagógus Kórus,  Karigazgató:  Pálinkás Péter,  Karmester és zenei vezető:  Kocsár Balázs
Megítélt támogatás: 10 000 000 Ft
Támogató: Kiemelt Kulturális Események Ideiglenes Kollégiuma
A Szabad Tér Színháznak a Budapesti Nyári Fesztivál 2009 megvalósítására (2008)