A Villont idéző cím valójában egy tizenegy fejezetre tagolódó fiktív emlékiratot takar. Írója Gyarmati Iván balett-táncos, aki családja életére emlékezik szigligeti nyaralójában 1971-ben. Gyarmatiék sorsa azonban mintha csak ürügyül szolgált volna a szerzőnek Magyarország nagyjából 1920 és 1960 közötti történelmének megidézésére, hiszen a két generáció életútja nem elsősorban mikrotörténelmi vonatkozásában van jelen, ellenkezőleg: elnagyoltan, egy nagy narratíva legitimációját szolgálva. Talán ezzel magyarázható, hogy a regénybeli családdal szinte minden megtörtént, ami csak megtörténhetett a fent említett időintervallumban. Néha az indokoltnál több is. A teljesség igénye nélkül: Magyar Dadaista Művészek Kollégiuma, baloldali apa, 1944-ben meggyilkolt jóbarát, irodalmi- és táncélet, titkosírással kódolt levelek, pszichiátria, öngyilkosság, a szocializmus által ellehetetlenített évtizedek, börtön, Petőfi Kör, Csodálatos Mandarin. Ráadásul ez azért is sajnálatos, mert a könyv 136 oldalán így nincs esély a cím és a műfaj (memoár) által sugallt vallomásosság megszületésére, de még a személyes(ebb) hangnemre is hiába várunk.
Ehelyett viszont kapunk sok kultúrtörténeti érdekességet, esszéisztikus futamot, történelmi hátteret. Ettől azonban – a szerzői intenció ellenére – nem válik szépirodalommá a könyv. A fejezeteken belüli tagolások kissé kaotikusak, a hangnemek váltakozása sem szervesül; az ötödik fejezetben például Gyarmati Iván első táncelőadásának bensőséges hangvételű leírását a következő bekezdés követi: „Egyre nagyobb mértékben kezdtek érvényesülni azok a kommunista erőfeszítések, amelyek célja a demokratikus berendezkedés felszámolása és a hatalom kizárólagos birtoklása volt. A gazdaságban a magántulajdon megszüntetését és a tervgazdálkodás bevezetését szorgalmazták. A szellemi életben a marxista ideológia hegemóniájának kivívása és minden elképesztő eszközzel történő terjesztése volt a szándékuk.” Ezek után szinte átvezetés nélkül giccsbe fordul („Egy okkersárga júniusi napon, mikor a teraszon levendulák virágoztak és a levegőben akác illata terjengett.”), majd ismét fentiekhez hasonló, ijesztően tankönyvízű mondatok uralják a könyvet. (Sőt, már a fejezetcímek is ezt a stílust hozzák: pl. A sötét huszadik század: a pártállam.) Jó lenne paródiaként olvasni, de sajnos semmi irónia, semmi távolságtartás nincs benne.
A nyelvi-stiláris bakik még azoknál a vendégszövegeknél is feltűnnek, amelyek eredeti környezetükben naplószerű monológként funkcionálnak, Kornéli Beáta Nagy testamentum című könyvében viszont dialógusok részeiként jelennek meg. Például a 67. oldalon az átvett Márai naplószöveg igencsak mesterkéltnek hat, ahogyan ez áll utána: „– mondta, azzal kortyolt egy nagyot a poharából”. És bár sejteni lehet azt a hangulatot, amelyet a szerző megidézni kíván, akkor is fülbántó és modoros, amikor Gyarmati Miklós a „távbeszélőt” teszi le, vagy amikor megtudjuk, hogy „át- meg átszőtték mindennapjaikat a létezés szövevényeinek rejtelmes ritmusai”, vagy amikor pezsgőzés közben „csiklandozták ínyüket az elpattanó buborékok”.
Az mindenesetre biztos, hogy Kornéli Beáta alapos és felkészült, ami a (kultúr)történelmet illeti. Szereplői élete Radnóti Miklós, Szerb Antal, Markó Iván és számos más művész, értelmiségi lehetséges mondatait, sorsát visszhangozza. Ám éppen e visszhang miatt nem válhatnak a szereplők „igazivá”, személyessé, érdekessé. Talán jót tett volna a könyvnek, ha hosszabb: 300-400 oldalon az esszéisztikus részek, kultúrtörténeti futamok könnyebben belesimulhattak volna a megcélzott emlékirat műfajába. Kornéli Beáta első könyve egy családtörténetbe ágyazott történelemkönyvet idéz, egy történelmi narratíva érdekes epizódokkal tűzdelt olvasata lehetne. De egyelőre még nem nagy és nem testamentum.