Egy előadás leírásakor nem szükséges kitérni a körülményekre, legfeljebb ha azok jelentősen befolyásolják az élményt, mondjuk, ha csapnivaló az akusztika. A koncertről olvasóknak természetesen nem kell az orrára kötni azt sem, hogy a recenzens milyen állapotban volt és hogyan érezte magát. Olykor azonban nem lehet nem kitérni erre: például akkor, ha a recenzenst megakadályozták abban, hogy az eseményről pontos tájékoztatást nyújtson.
Az Angara Gyulán |
Az Angara együttes koncertjét ugyanis tizenegy órára írták ki, ehhez képest tízkor már elkezdődött – recenzens egy jóakarójának köszönheti, hogy ugyan félórás késéssel, de odaért a műsor második felére. A fesztiválszervezők rettenetes (mert a gyulai léptéktől jóval eltérő mértékű) erőfeszítése és szorgalma mindenképpen méltánylandó, de nem lenne szabad megfeledkezniük arról, hogy a hasonló apróságok bizony képesek nagyban meghatározni a fellépők, a nézők és az érdeklődők hangulatát is. Magyarán: amikor színvonalról beszélünk, akkor nemcsak a fellépő társulatok, együttesek előadásainak színvonalára gondolunk. A közérzetromboló csekélységek ellenére mégis azt gondolom, hogy a gyulai Shakespeare-fesztivál igen magasra teszi a mércét.
Már csak ezért sem értem, hogy mit keres itt a jobb esetben is csak igyekvőnek és belevalónak vagy legfeljebb lendületesnek nevezhető Angara együttes. A kiegészítő programok sem hoztak eddig szégyent a főszereplő Shakespeare fejére: az örmények Macbethje előtt például David Yengibarjan lépett fel, a megnyitón Harcsa Veronika, Európa egyik legjobb jazz énekesnője énekelt. Az Angara fellépését viszont legfeljebb az indokolta, hogy a koncert előtt az együttes tagjaiból alakult Kompánia eltáncolta Othello-kommentárjait. A színen a háttérben, az akváriumban úszó pontyok is – mint megtudtam – a táncelőadásból maradtak ránk.
Ha csak jazzt vagy csak népzenét énekeltek volna az együttes szólistái, akkor az előadás nem lett volna sem több, sem kevesebb egy közepesnél alig valamivel rosszabb egyetemi klubos koncertnél. Ám a kettőt sajnos együtt akarták az énekesnők, aminek fejfájdító zűrzavar lett a vége. Kemény Rozi szebben, tisztábban énekelte a népdalokat, mint Szalay Henrietta a jazzt. Neki Sade Smooth operator című dalát csak egy oktávval lejjebb transzponálva sikerült elkezdeni, de még így sem bírt a magasabb hangokkal: inkább felemelte a hangját, ahogy azt a magyar nótát éneklő duhajkodók szokták, pedig a hangos hang nem magasabb hang.
Fotó: Kiss Zoltán (A képek forrása: Shakespeare-fesztivál) |
A koncertet szemmel láthatóan nagyon élvező lányok mögött ült félkörben a zenekar. A bal szélen, kis sapkában ülő ütős, Mózes Zoltán nem variálta a ritmusokat: többnyire ugyanazt ütötte, pontatlanul. A basszusgitáros Heppes Miklós működése nem lépett túl a ritmus szekció segítésén. A szólógitáros Debreczeni Márton néhány akkordot rosszul fogott meg. És mégis, az Angarának két mentsége is van: a lelkesedés – nagyon tudtak hangulatot csinálni, felverni a tunya hallgatóságot, tapsra és éneklésre, lobogásra bírni – és Csepregi Gyula kulturált, ám nem különösebben karakteres szaxofonjátéka. Csepregi olykor fel is emelkedett a székéről, a közönség felé sétált, miközben egyre csak fújta a refrén dallamát.
Szalay Henrietta bevezetőkkel is gazdagította az előadást. A Summertime előtt elmondottakból derült ki számomra az alapkoncepció: olyan jazz standardeket énekelnek, melyeknek van népzenei alapjuk – így például azt az ukrán tündéres dalt, ami a Summertime-ra oly nagyon hasonlít -, és a standardre fűzik fel a hasonlóan hangzó népzenei motívumokat. Az ötletes koncepcióra egy rossz szavam nem lett volna, de a megvalósításba sok hiba csúszott. Legfőképp az, hogy ritkán hallani ennyire érzelmeskedő, szétcsúszó interpretációját a nagyszerű Gershwin-melódiának.
A 2001-ben, a budakeszi Mezei Mária Alapfokú Művészeti Iskola egyik osztályából alakult Angara fellépését meghatározta a múlt: olyanok voltak, mint az egész világot meghódítani vágyó gimnazisták, ugyanakkor az előadás színvonala sem lépett túl a diákszínjátszók megmozdulásain.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Shakespeare Fesztivál – Gyulai Várszínház 2009 gyűjtőlapon olvashatják.