Nyerges András nagy sikerű és remekbe szabott kisregénye, a vészkorszak traumatikus családi-történelmi magánmitológiáját kristálytiszta logikával és ökonómiával bemutató Voltomiglan (2002) után ismét önéletrajzi fogantatású történeteket tár olvasója elé. A beszélt nyelv zuhatagos áradásával drámai monológokat görgető új opusz szélesre tárja az elbeszélői horizontot.
A mű két meghatározó figurája valódi alak, s a nagyszámú szereplőgárdának is minden bizonnyal megvolt a maga korában az előképe. A szerzőt ezúttal nem annyira a regényes cselekmény foglalkoztatja, mint inkább a regényes jellemek, illetve a (fő)szereplők drámai összecsapása. Természetesen kulcsregényként is olvasható a Tévelygések kora, s némely kortársaknak nyilván meglesz a saját olvasata a szereplők motivációiról, az ábrázolt életanyag történeti pontosságáról vagy pontatlanságáról. Bevallom, kevéssé érdekelt olvasás közben, hogy az irodalmi legendává lett hajdani írói csoportosulás, az 1958-ban Tűz-tánc című antológiával színre lépő nemzedék – amelynek históriája a regény egyik fő vonulatát adja – miként illeszkedett a korai konszolidáció viszonyaiba, s miféle csoportképző érdekek, erővonalak mentén szerveződött és egzisztált a maga történeti valóságában. Ellenben izgalmasnak találtam a társadalmi háttérrajzot, a kor értelmiségi egzisztenciáinak finomszerkezetű bemutatását, a jellemrajzokat, s a sokfele ágazó társadalomlélektani-pszichológiai esettanulmányokat, amelyekkel a szerző jellemzi figuráit.
Adva van a Voltomiglan lapjairól megismert felnövekvő regényhős, a kiskamasz úttörőből lázadó ifjúvá serdülő pályakezdő költő, aki kacskaringós érzelmi és közéleti botladozások közepette keresi helyét a történelmi sorsfordulók szabdalta ország irodalmi életében. ’56. október 23-án, tizenhat évesen, történetesen épp egy napilap szerkesztőségébe indul bemutatkozó látogatásra, merthogy épp akkoriban jelent meg az első verse. A találkozó helyett hamarosan életre szóló tapasztalatokkal gazdagodik, ő is, családja is; a leírás e ponton kap történelmi dimenziókat, nagyjából úgy, ahogy a Voltomiglanból megismertük.
Következik a „lázcsóvás” korszak, a Százéves étteremben sültkrumpli-tálakat rendelő költőbrancs szocializációjának bemutatása, alá- és fölérendeltségi viszonyokkal, hűtlenkedésekkel, árulásokkal, kis- és nagystílű irodalmi praktikákkal. S adva van egy, az ötvenes évekből győri színésznőként és direktornéként megismert nehéz életű, varázslatos hősnő, akit a hatvanas évek közéleti zsongásában irodalmi nagyasszonyként látunk viszont, amint manipulálja az ifjú (és baloldali) irodalmárokat, játssza hatalmi játszmáit a kultúrpolitika szürke és kevésbé szürke eminenciásaival, s a „szervekkel”, a még cseppet sem puha diktatúra gépezetével. A legfiatalabb „lázcsóvás”, az irodalmi szárnypróbálgatásain alighogy túljutott ifjú költő speciális helyzetéből eredő ambivalens kötődéssel, ám nem szűnő rajongással viszonyul az őt rendre eltaszító, fanatikus eszmehősnek ábrázolt szerkesztőnőhöz. A vaskos regény nagyrészt kettejük öldöklő harcának, pontosabban a fiú fokozatos kiábrándulásának, s az irodalmárnő elmagányosodásának már-már mitikussá növesztett leírása. Meg a költő családjának, baráti körének, s a tágabb társadalmi környezetnek a részletező krónikája. Hétköznapi élet, aprólékosan megrajzolt tárgyi miliő, a hatvanas évek ideológiai küzdelmei, s egy öntudatos, feltörekvő ifjú dezillúziós nevelődéstörténete: nem mindennapi korrajz.
Nyerges regénye természetesen nem attól érdekes, hogy plasztikusan mutatja be egy jórészt feltáratlan politikatörténeti időszak művészeti életének hullámmozgásait, irodalmi beltenyészetét – leírásai ettől még megmaradhatnának az atelier-ábrázolás szintjén. A Tévelygések kora igazi erejét a figurák szellemi arcélének megteremtése, konfliktusaik fölszikráztatása adja: az író képes hősei „fejlődéstörténetét”, drámai igazságát a maga összetettségében, pszichológiailag árnyaltan – ha olykor nagyon hosszadalmasan is – megjeleníteni. Mindezt erősítik a mű prózapoétikai megoldásai, a nyelvi megformálás dramatikus módja. A beszéd helyzetűnek pozicionált és szituált hosszú, összetett mondatokon belüli nézőpont- és elbeszélői személyváltások – amelyek kiváltképp alkalmasak benső tudatfolyamatok érzékeltetésére – adják, többek között, e regény erejét, roppant sodrását, olvasmányosságát is. Mert hisz az olvasó nemcsak az alakok mozgását látja, s a zsúfolt beszédhelyzetet appercipiálja, hanem közben „belülre kerül” az alanyok gondolkodásvilágába. E sűrű, szenzibilis nyelv az epikai ábrázolás olyan intenzitását eredményezi, ami unikálissá és drámaian súlyossá teszi e prózát.
Nyerges metafizikai síkra transzponálja hősei egymásnak feszülését, s robusztus nőalakja, e „reciprok Kőműves Kelemenné” figuráját – a költőfiú tudatában – egészen Hekatéig, a mitológia alvilági istennőjéig tágítja. Akit csahos kutyák hada védelmez, s aki tündökölve trónol a falka élén, magához emelve a kedvenceket, sárba taposva a renegátokat. A regénybeli falkavezér-hősnő mindvégig szívós és kitartó szenvedéllyel pusztítja önmagát, s marja el maga mellől eszmetársait, önzetlen barátait és hódolóit. Mire a kacskaringós történet végkifejletéhez, egyúttal a történelmi félmúltba ér, a belügy által zaklatott, örökké lehallgatott Hekati dossziéja átkerül a háromperháromnál a „holt anyagok” irattárába, Hektor Katalin, az öntörvényű hősnő pedig átlibben a holt lelkek birodalmába, az alvilágba, ahonnét csak rossz emlékként dereng elő. A vele való ambivalens kapcsolat emléke pedig átúszik ama tudattalan tartományba, amit az író lélektanilag is olyan pontosan ábrázol, mindjárt a kötetnyitó monológban: „olyan a számomra, mint egy amputált végtag, noha nincs többé, mégis fáj”.A történetmesélést átszövő gyöngéd irónia, a viszonyok bornírt kisszerűségét leleplező szarkasztikus humor, a kiélezett élethelyzetek, viselkedésformák, sajátos beszédmódok éles fénybe állított aprólékos rajza teszi pompás olvasmánnyá az új Nyerges-kötetet. Megint csak az ún. privát történelmet látjuk, működés közben, alulnézetből, akár a Voltomiglan lapjain. Meg a tévelygő alakokat, akik kacagva búcsúzhatnak önnön történelmüktől. A regény utolsó fejezetében a magányos Hektort már nem követi senki, telefonját sem hallgatják le, hiányolja is, mikor egykori kihallgatójával randevúzgat; lassan életének értelmét veszti. Visszasírtok még, gondolhatná, mint Virág elvtárs a Tanúban. A dupla fenekű zárlathoz csak egy apró irodalomszociológiai adalék: a Tévelygések kora hősnője épp akkor – legújabb kori históriánk szimbolikus történelmi pillanatában, 1989. október 23-án – lesz öngyilkos, mikor egy másik kortárs regény, Kőrösi Zoltán Szerelmes évek-jének egyik szereplője megszületik. De ez már tényleg egy másik történet.
Vö. Az írás – hosszútávfutás / Kovács Dezső interjúja Nyerges Andrással