|
|
Csak örülni tudtam annak, hogy az általam hallott talán legragyogóbb hangversenyüket azon a fesztiválon adták, amelynek leghűségesebb, visszatérő művészei közé tartoznak, s melynek az első időszakban többé-kevésbé rezidens zenekara volt az együttes.
A koncertnek már a műsora is igen izgalmas és értékes volt: két jelentős zeneszerző igen kevéssé ismert művei közül állították össze. Sokat ígért továbbá a historikus előadás egyik legnagyobb egyéniségének, Sopron rendszeres vendégének, Barthold Kuijkennek a találkozása is a zenekarral. Nos, a hangverseny maradéktalanul beváltotta a várakozásokat.
A Szent Mihály-templomban rendezett koncert műsorán két Telemann-szvit, közöttük pedig egy C. Ph. E. Bach-fuvolaverseny szerepelt. Telemann úgyszólván felfoghatatlan méretű életműve különféle műfajokban is újra meg újra képes meglepetést okozni; sok száz zenekari szvitje pedig feltétlenül e műfajok körébe tartozik.
 Kalló Zsolt |
A műsoron szereplő mindkét Telemann-szvit koncertáló jellegű. A nyitó nyolctételes A-dúr szvit rendkívül igényes szólóhegedű-szólamát Kalló Zsolt játszotta egészen kitűnően, virtuóz módon és ahol kellett, puhán és expresszíven. Kalló Zsolt mostanra egyértelműen bebizonyította, hogy nem csupán kiváló zenekarvezető, hanem az örvendetesen nagyszámú kitűnő magyar régi hangszeres hegedűs közül a legjelentősebb szólista-egyéniség, akit zenei fegyelme és biztonsága, karcsú és makulátlan hangja, biztos intonációja a jelenleginél élénkebb szólista-aktivitásra predesztinálna. A szvit magával ragadóan kidolgozott, áttört és változatos kompozíció, mely nem egyszer lep meg izgalmas harmóniai fordulatokkal, hegedűszólama pedig eleganciájával és rendkívül mutatós figurációival.
C. Ph. E. Bach H 416-os műjegyzékszámú D-dúr fuvolaversenye nem azonos a gyakran elhangzó másik, azonos hangnemű darabbal. Nyugodtan leszögezhetjük: ez a darab lényegesen izgalmasabb kompozíció amannál. Nyitótétele megállásokkal, meglepetésekkel tarkított, fürge és ideges zene dúsan díszített fuvolaszólammal; az ezt követő Un poco andante szenvedélyes hangú, sötét moll-területekkel átszőtt tétel – mindkettő szerzőjének legszemélyesebb stílusában. Végül a zárótétel felszabadultabb, szabályosabb, perpetuum mobile jellegű. Az egész versenymű, mely tudjuk, a szerző egyik billentyűs versenyműve cselló-adaptációjának fuvolára készült átirata, meglepő módon tökéletesen hangszerszerű – egy ritkán említett példája Emanuel Bach bámulatos zeneszerzői felkészültségének. Barthold Kuijken a rá jellemző viszonylag kis, de rendkívül magvas és hajlékony hangon, látszólag puritán eszköztelenséggel, ám a dallam, a harmónia és a textúra változásaira rendkívül érzékenyen reagálva, választékos és gazdag artikulációval és frazeálással, ragyogó ízléssel szólaltatta meg a remekművet – könnyedsége és mosolygós-szerénysége mögé rejtve az igazi, jelentős mester feszélyező szerepét.
 Barthold Kuijken |
A záró, oboa-trombitás D-dúr Telemann-szvit kevésbé sokrétű, inkább divertimento jellegű, elsősorban a két fúvós szólista fényes hangzására, briliáns szólóira építő kompozíció, amely mindemellett jelentős szerepet biztosít két hegedűs szólista számára is. Kalló Zsolt és Bozzai Balázs kitűnően látták el feladatukat. Brandisz Márton (oboa) zeneileg nagyon szépen, hangilag-technikailag azonban problémákkal küszködve játszott; a szólótrombitással, Borsódy Lászlóval viszont kitűnő szinkronban volt. Maga Borsódy pedig meggyőzően, igen hajlékony és fényes hangon, magas fokú virtuozitással zenélt; a darab már csak ezért is jó választás volt, egy remekül megválasztott program pompás zárásaként.