Jelenetkép, elöl Tarpai Viktória és Ferenczi Attila

Vidnyánszky Attila a gyulai nyári fesztivál állandó résztvevője, számos emlékezetes előadásának itt volt a premierje. A szarvassá változott fiú…-t különböző helyeken és többször láttam, de csak a Várszínházban részesültem abban a katartikus élményben, amelyet a fiú (Trill Zsolt) csillagos égbe emelkedése kiváltott. Volt már Shakespeare-bemutatója is (Shakespeare-koszorú, 2005); igaz, akkor nem darabot vitt színre, hanem egy kollázst, amelybe az író számos művéből emelt be részeket, motívumokat, s így mutatkozott meg az ő sajátos Shakespeare-képe.  

Sok szempontból hasonló módszert követett az Ahogy tetszik színre állításakor. Megtartja a darab cselekményét, de azt kiszólásokkal, idézetekkel, betétekkel, játékokkal minduntalan fellazítja. Előadásának két kulcsszava van: a játékosság és a társulati kifejezés- és létezésmód. A kettő feltételezi egymást. A produkciónak az asszociációk végtelen sorára épülő előadásmódját csak összeforrott, közös színházi nyelvet beszélő együttes tudja megvalósítani és elfogadtatni. Másfelől csak erős társulat képes arra, hogy tagjai betöltsék egy konstrukció minden pontját. Ilyen társulat a beregszászi, különösen, ha Vidnyánszkyval dolgozik.

Négy intézmény – a Gyulai Várszínház, a beregszászi Illyés Gyula Magyar Nemzeti Színház, a debreceni Csokonai Színház és az Égtájak Iroda – jegyzi az előadást, amelyet kétszer szándékoztam megnézni, s egyszer sikerült. A főpróbán. Szerencsém volt: az egészet láttam, nem úgy, mint a premier közönsége, amelynek a befejezés előtt menekülni kellett a vihar elől.

Jelenetkép

Már a díszlet jelzi a rendezői elképzelést: egy forgó és egy szintén elfordítható fal képezi a szcenika és a látvány alapelemét. A fal egyik oldala mintha a Globe Színház sematikus távlati képe lenne, rajta két nagyobb és négy kisebb ablakkal, illetve két piciny ajtóval, amelyen át csak guggoló járással lehet közlekedni. A másik oldalán a vámos Rousseau stílusában festett táj, amely rögtön képzettársításra ad alkalmat, hisz a darab a természetbe való kivonulásról (is) szól, tehát a filozófus Rousseau híres tanára utal.

Ez a technika szövi át a rendezést. Miközben hallgatjuk a darab szövegét, próbáljuk követni a némileg leegyszerűsített cselekményt. Szinte válogatás nélkül és folyamatosan zúdul ránk egyéb Shakespeare-idézet, slágerek címe, filmdal, Schubert-motívumok, ismert költői sorok, még Micimackó-részlet is. Ezek elvben kitágítják annak a közlésnek a tartamát és érvényét, amelyhez kötődnek, de a közönségen belül nagyon eltérő e momentumok dekódolhatósága. Az egész nézőtér aha-sóhaja kíséri a Boldogság, gyere haza beidézését, miközben alig van visszhangja annak, hogy a birkózó Charles legyőzött ellenfeleit Edwardnak, Clarence-nak és III. Richárdnak nevezik, illetve a bajnokkal megmérkőző Orlando Hamlet álnéven jelentkezik a versenyre.

Vidnyánszky komolyan veszi a darab címét, s a színpadon kavargó eseményeket ki-ki valóban úgy tekintheti, ahogy tetszik. Ebben a kavalkádban kissé háttérbe szorul az álruhás Rosalinda és Orlando viszonyának  kibontása, viszont középpontba kerül a bolond és a bolondság. Az előadás túlnyomó részében jelen van a száműzött herceg erdei udvartarása, s a különböző cselekményszálakat megtestesítő jelenetek ebben a közegben játszódnak. Minden rendű és rangú szereplő egy rakáson tanyázik, s amikor jelenésük van, kiválnak a többiek közül, s epizódjuk végén visszatalálnak a társaságba. Akinek éppen nincs dolga, segít annak, aki éppen a színen van, kellékeket ad ki az ablakokon, visszhangszerűen ismétel, nyomatékosít szavakat, mondatokat, átdíszletez. Ebben a közegben megsokszorozódik az alak- és nemcsere. Itt Jaques nő, s ugyanaz a színésznő játssza Orlando öreg szolgáját és az udvaronc le Beau-t, vagy egy színész adja Charles-t és a bujdosó Amiens-t, ám a figurák egyáltalán nem különülnek el.

Ifj. Vidnyánszky Attila. Fotó: Kiss Zoltán (A képek forrása: Shakespeare Fesztivál)

Ami a szövegben elhangzik, az gyakran megelevenedik, illusztrálódik. Ez permanens humorforrás. Mélyebbek és tartalmasabbak a szintén játékos helyszínjelzések: két furnérból kivágott apró fácska az erdőt, néhány makett házikó a városi civilizációt érzékelteti. Kezdetben megjelenítik a két herceg viszályát és az idősebb száműzetését, a végén viszont Frigyes, a bitorló megtérését csupán az árulja el, hogy a színész fehér ruhájára fekete papi öltözetet húz, s lehajtott fejjel elmélkedik.

Az előadás motorja ezúttal is – mint annyi más beregszászi produkcióban – Rácz József, aki a bohócot, Próbakőt játssza. Nemcsak azokban a jelenetekben remekel, amelyekben ténylegesen szerepe van, hanem az előadás egészét is meghatározza, hogy szinte minden percben jelen van, az eseményeket idegen, civil vagy máshonnan átvett szöveggel, gesztussal, játékkal kommentálja, minősíti – mintegy az ő szemén keresztül látjuk a darabot. Ő az, aki bravúrosan megeleveníti Jaques híres monológjának emberi „szerepeit”, ami több mint nagyszerű geg, hiszen így válik fontossá a két eltérő típusú clown.

A kissé szertelen és egyenetlen előadást végül is egy mélyebb, filozofikusabb, de változatlanul játékos produkció első fázisának látom.

Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Shakespeare Fesztivál – Gyulai Várszínház 2009 gyűjtőlapon olvashatják.

Vö. Deres Kornélia: Szerelem két ülésben
Zappe László: Befejezetlen bemutató 
Markó Róbert: Színház, és színész benne