Hirdetés

szfvar 20240118
budaors 20240118
szepmu 20240224 revizor
magveto krasznahorkai 20240117

ÖSSZMŰVÉSZET…

Finita la Commedia: Woyzeck-koncert
2008. febr. 20.
A kezdő Woyzeck-koncertnéző nyilván zavarba jön, hogy voltaképp milyen műfajú produkciót lát a Sirály érdekes, oszlopokkal, emelt színpaddal, lépcsőkkel tagolt, intim terében. O. Caruso víziójának távoli ihletője Büchner klasszikusa. PAP GÁBOR KRITIKÁJA.
Jelenet az előadásból. Fotó: Jókúti György
Jelenet az előadásból. Fotó: Jókúti György
Merthogy az előadás kezdete, a szándékosan félszegre, sutára vett mikrofonos beköszönés, a sütemény- és borkínálás kiállításmegnyitóra utal, míg a zárlat, Fehér Ferenc gitárral kísért dorombénekre emlékeztető hörgése, valóban koncertet idéz. A két végpont között lévő nagyjából órányi idő viszont színházilag nagyon is megformált, ugyanakkor képző- és videóművészeti elemekkel tarkított, végiggondolt, szavak nélküli Woyzeck-interpretáció.

Annak ellenére, hogy harmadszor láttam az előadást, még mindig rácsodálkoztam arra az ökonómiára, ahogyan a tér szinte állandóan alakul a szemünk előtt. A sétálószínházi forma annyiban módosul, hogy ezúttal alig mozdulunk, leszögezett kamera módjára forgunk, s produkáljuk a magunk plánjait, vágásait, hosszú snittjeit. Mindeközben pedig a lassan mitikussá váló történet új mezben tárul fel.

Woyzeck-koncert. Fotó: Szenteleki Dóra
Woyzeck-koncert. Fotó: Szenteleki Dóra
Apró villanásokban, rövid, mégis erőteljes víziókban adagolja a rendező O. Caruso (Juhász Anikó) a főként Woyzeck és Marie kapcsolatára koncentráló akciókat. Emblematikus tárgyak kerülnek elő, például egy doboz, amelybe a lemeztelenedett W. belemászik, és amelyet a kamera felülről, kísérleti pozícióból vizsgál. Fejére különös tölcsér kerül, amitől egy pillanatra fáraónak látszik, ám kiderül, hogy csak különös fehér port adagol agyába a báli öltözetben megjelenő doktor (Formanek Csaba). Máskor a széken ülő alak lábai közé csempészi oda Marie a felmosóbot bolyhos szálait: komondor dörgölőzik a főhőshöz, de ő semmilyen módon nem reagál rá. Ugyanilyen eredménytelen az asszony második, már jóval kétségbeesettebb kísérlete arra, hogy szerelmét válaszgesztusra bírja: a szék lábához hozzáfűzött apró gyöngyökből álló hosszú láncot, mintha gyeplő lenne, a két végénél fogva hajtja; a levegőben elképesztő, szinte virtuális formák alakulnak-hullámzanak, egy rögzíthetetlen ezüstkép vagy talán szobor villódzó, érzékcsaló installációját hozva létre. Az egyszerre vizuális és kinetikus üvöltést, a könyörgő és dühös asszony fékevesztett energiáit végül a széklábak csendje nyeli el; a férfi közben már kivonult a valóságos képből. Talán ezért is kell más képeket, virtuális valóságokat keresni-találni a magára maradó nőnek. Ezt keresi az Ezreddobos reklámszerűen, egyben viccesen montírozott macsójában, miközben a Sirály fehér falára vetítve az alak ugyanolyan távoli, mint a másik virtualitás, a csecsemő, aki viszont egy tévé képernyőjéről gagyog-nevet szembe velünk. Marie-nak a maga jóval csendesebb őrületében ővele sem lehet kapcsolata, és ez akkor a legdrámaibb, amikor bébiétellel próbálja megetetni a képernyőt, az általa teremtett képet.

Woyzeck-koncert. Fotó: Szenteleki Dóra
Woyzeck-koncert. Fotó: Szenteleki Dóra
Nem az okoz igazi meglepetést, hogy a legjobb magyarországi übermarionett-alak, Fehér Ferenc mennyire tökéletes Woyzeck: az általa megjelenített hasonszőrű figurák, például Kaspar Hauser után ezt borítékolni lehetett. A meglepetést Szenteleki Dórának hívják, és bár régóta alkotótársa a Finita la Commediának, színpadi szereplőként most látható először. O. Caruso különös rendezői mágiáját dicséri, ahogyan a vizualitásért felelős munkatársat produkciója középpontjába állítja. Szenteleki Dóra képzőművész lénye egyedi módon csap át színészi minőségbe. Azzal, ahogyan az általa teremtett képekkel, a kezébe kerülő tárgyakkal a fikcióban szembesül, vagy ahogy kissé megilletődött, zavart mosollyal viseli Woyzeck mellett a társas magányt, olyan Marie-t formáz, akire sokáig emlékezik, aki látta.

Ugyanilyen szépségben simul össze a concertáló Woyzeck figurája a darabban magát újraalkotó Fehér Ferenccel. A nála megszokott karakterisztikus kifejezőeszközökön, a szélsőséges mimikán, a pőre test görcsös kitárulkozásán túl megmarad az is, ahogyan a teljes teret (minket is) megkerülve rója monoton köreit. Meglepetéssel ő is szolgál: az alak autizmusát akusztikusan leképező borzasztó mély dorombének saját találmánya. A többször visszaköszönő motívum végig hangfelvételről jön, és nagy becsapás, amikor a produkció vége felé Fehér szinte észrevétlenül, az egyik sarokból játssza-énekli be nekünk élőben ugyanezt a témát. Mintha az őrület virtualitásából térne magához, Fehér Ferenc egy pesti pincében a pokol tornácáról koncertezik nekünk.

Kapcsolódó cikkünk: Pap Gábor: … Visszművészet

Címkék

Bírom a kritikát. Na, erre befizetek!
Még nem vagy előfizetőnk? Csatlakozz!

Előfizetek