A magyar nyelvművelésben több évszázados hagyománya van, sokan mégis inkább a televízióból és Grétsy Lászlótól ismerik a hétköznapi nyelvhasználat jelenségein fennakadó tudós, nyelvszépítő szándékú elmélkedést. Benyhe János írásban méltatlankodik, gondolatai viszont tévés elődjéhez hasonlóan nem a nyelvész szakmát, hanem a nyelvhasználó nagyközönséget célozzák meg. A Dohogó és az Új dohogó cikkei a Heti Válasznak írt népszerű nyelvművelő tárcarovat darabjai. Benyhe nem nyelvész, épp ezért nem köti gúsba a tudományos beszédmód szenvtelensége, sőt, bírálja is azokat, akik egykedvű leltározással szemlélik anyanyelvük korcs változásait. A szerző műfordító, esszéista, kulturális ügyek pártolója, így az elhivatott nyelvművelő szenvedélyességével érvelhet. Hogy mi az, amit jónak tart, és mi az, amit támad – az meglehetősen szubjektív. Az átlagos nyelvhasználó számára ezért kirohanásai időnként kukacoskodásnak tűnnek.

Benyhe János nevét idén Julio Cortázar nagyjelentőségű regényének, a Sántaiskolának (Rayuela) első magyar nyelvű megjelenése teszi aktuálissá. Benyhe műfordítói pályáját korábban is a világirodalom nehéztüzérsége alkotta: spanyolból Cervantes-t, Borges-t, Vargas Llosát, franciából Stendhalt, Maupassant-t és Camus-t ültette át magyarra, és neki köszönhetjük a brazil Jorge Amado regényeinek magyar fordítását, Flor asszony zsenge tarisznyarákjának nyelvi zamatát is. Nem meglepő tehát, hogy ezúttal is nagyvonalúan választott, és a magyar nyelven olvasható világirodalom egy hatalmas hiányosságát pótolva, Cortázar legfontosabb regényét tette elérhetővé a hazai olvasók számára. Kérdés persze, hogy a Rayuelát miért épp a Csongrád megyében használt Sántaiskola címen kellett kiadni, és miért nem a mindenki által jól ismert (és a hivatkozásokban eddig is alkalmazott) Ugróiskola név mellett döntött a fordító. Benyhe János saját bevallása szerint a címadással a sántikálva, de folyamatosan haladó olvasást kívánta hangsúlyozni.

A kötet „dohogóiból” kiolvasható, hogy a nyelvjárásokban és régies nyelvhasználatban élő kifejezések életben tartása és feltámasztása Benyhe nyelvféltő magatartásának egyik fontos pontja. Ez az őrző-védő aktivitás egy jó adag konzerválási kényszerrel is párosul. Könnyes szemmel emlékezik a tücsök régies prücsök alakjára, ugyanakkor értetlenül nézi a fiatalok (gyakran ironikusan celebeket parafrazáló) fordulatait. Beismeri, hogy az „okszi”-t először meg sem értette, a „csumi”-t és a „csá”-t pedig egyenesen újmagyarnak nevezi. Az általa megengedhető jópofa nyelvi újdonság a Heltai kreálta „mozi” szóig és Deme László „empátiá”-t magyarító „veleérzés”-éig terjed. Konzervatív? Ó, igen, nagyon is. De legalább tudja magáról. Mindkét kötetben többször is megemlíti, hogy ő már csak ilyen nagypapásan beszél, de az legalább érthető, sőt, magyarul van. Ugyanez sajnos nem mindig mondható el a nyelvet igényesen alkalmazni kívánó nyelvhasználókról.

Benyhe János nyelvápoló cikkgyűjteményeinek egyik legfontosabb üzenete az, hogy bármilyen újításról, változásról is legyen szó, az történjen magyarul, saját nyelvünk szabályai szerint. Irigykedve figyeli az öntudatos neolatinokat, akik mindenre fittyet hányva OTAN-ozzák a NATO-t, OVNI-zzák az UFO-t és SIDA-zzák az AIDS-et. Bezzeg a piperkőc magyar még a JVC márkát is izzadva próbálja dzsí-ví-szí-zni, hogy aztán a kötekedő Benyhe tanár úr rászóljon: ha már úgy, hát Dzéj-Ví-Szí, de miért nem jó nekünk a Jé-Vé-Cé?!

A gimnáziumi tananyaggal azt szippantjuk magunkba, hogy az ortológusok mindig rosszfiúk a neológusokkal szemben. Ennek esett áldozatul szegény Döbrentei Gábor is, aki bár nyelvújító volt, szembeszegült Kazinczy idegen hatásokkal szemben megengedőbb változtatásaival, így rásütötték az antihős ortológus címkét. Elfeledtük őt, pedig neki köszönhetjük például az illem, a dallam, a szaval és a művelődés szavunkat. Benyhe János Döbrenteihez hasonlóan a vigyázó nyelvújítás híve, ahogy ő fogalmaz: „Csak a nyelvünk szellemével összeférhetetlen, rendszeridegen változásoktól féltem az anyanyelvünket.”

Ilyen, nem túl hajmeresztő, ám annál hasznosabb, neki köszönhető fejlesztések például azok a városnevek, amelyek korábban megegyeztek országuk nevével. Az ő kérésére lett Mexikóváros Mexikóból és Brazíliaváros Brazíliából. Lehet, hogy nem kúl, nem is trendi, de igaza van. Ezek a klasszikusok már csak ilyenek.