Fél éven belül másodszor láthatunk Magyarországon Brook-előadást. Mindkettő friss bemutató: elsők között hozzánk hozták el a Beckett-kollázst, és most a Shakespeare szonettjeiből készült összeállítást is. Nem érdemes firtatni, mi okból vagyunk ily szerencsések, örüljünk, hogy így történt. A Beckett-produkció után felfokozott várakozással indultam Gyulára: a visszavonuló Mágus és két idős színésze a drámaköltő milyen titkát képes még felfedni?
 Bruce Myers |
Bevallom, utoljára az egyetemen olvastam el a szonetteket mind, s az bizony régen volt. Most a vonaton kézbe vettem A világirodalom gyöngyszemei kecses kötetét, s a harmadik vagy negyedik vers után beszippantott Shakespeare, és nem kisebb mértékben a fordító, Szabó Lőrinc világa. Mint egy regényt, egyvégtében olvastam el a százötvennégy költeményt. Most szembesültem azzal, hogy e vers-folyamból milyen érzékletesen rajzolódik ki két gyötrelmes szerelem története, de azzal is, hogy milyen nehezen adják meg magukat a szövegek. Ezek után arra számítottam, hogy az előadásban a költő lírai képek mögé rejtett érzelmi életének kibontását láthatjuk majd.
Nem azt kaptuk. Vagy legalábbis nem egészen azt. Peter Brook szabadon válogatott a szonettek közül, s a produkcióban végül is huszonkilenc hangzott el. Ezeket tematikailag négy ciklusra osztotta, s ehhez felrúgta a versek eredeti sorrendjét. Az arányokat tekintve a legtöbbet a titokzatos Fekete Hölgy-sorozat darabjaiból emelt be, de az összeállításban a férfiszerelem gyötrelmes szakaszát dokumentáló versek is jelentős helyet kaptak. A négy ciklus – Falánk idő, Elmúlás, Féltékenység, Legyőzött idő – középpontjába a számvetés kerül. Ha úgy tetszik, az idős Brook számvetése ez a múlttal, az alkotás és a magánélet benne is dúló ellentmondásaival. Ez magyarázza, hogy a rendező nem a szerelem rajzát állítja előadásának középpontjába, hanem az időt. Ahogy Shakespeare is tette, hiszen legtöbb drámájában kimondva-kimondatlanul kulcsszereplő az Idő. S ez indokolja azt is, hogy két idős színésszel mondatja el a szonetteket.
 Bruce Myers és Natasha Perry |
Első pillanatban úgy tűnik, hogy a Brook megkomponálta forma közeli rokonságban van azzal a – főleg amatőrök körében általános – műfajjal, amelyet lírai oratóriumnak neveztünk. Az üres színpadon nagyméretű perzsaszőnyeg – Brook párizsi kísérleti színházi szakaszának kultikussá vált díszleteleme –, rajta szimmetrikusan elhelyezve öt szék, a két szélső előtt puritán kisasztal. Baloldalt, a szőnyegen kívül elektromos zongora. Hátul balról besétál a tangóharmonikázó zenész (Franck Krawczyk), és két oldalról Natasha Parry és Bruce Myers. A színészek a két hátsó székre ülnek, majd előre jönnek, elhelyezkednek a kis asztalkáknál, Myers kis cédulákat, Parry kis könyvet rak maga elé, és felváltva mondják a szonetteket.
 Fotó: Théatre des Bouffes du Nord C.I.C.T. produkció. Fotó: Pascal Victor/ArtComArt |
Az első ciklus az idő könyörtelen múlásáról, az értékek elvesztéséről szól. Itt a színészek visszafogottan, különösebb érzelmi megnyilvánulásoktól tartózkodva interpretálják a verseket. A következőben már személyesebbé válik a téma, s ennek következtében a hangnem is: a színészek egy-egy pillantással, egymáshoz fordulással nyomatékosítják a költemények kiemelendő gondolatait. A féltékenységtől szóló harmadik rész a legterjedelmesebb és a leghangsúlyosabb, ez válik a leginkább színházivá. Ekkor a színészek egymásnak beszélnek, leveleket írnak és küldözgetnek egymáshoz, a szigorúan szimmetrikus felállás minduntalan felbomlik, Myers egy ízben még térdre is veti magát a partnere előtt, aki ezt a teátrális gesztust egy mozdulattal úgy utasítja el, hogy a férfi hanyatt esik. A ciklus záróversét, a csodálatos 145-ös szonettet összebújva, ketten adják elő. Az utolsó néhány költemény azt sugallja, hogy hiába az elmúlás, a megöregedés, a Mű továbbél. Ezt is ketten mondják, s a befejező két sorban Myers szövegére – Ha tévedek, s én is hűtlen leszek, / sose írtam – Parry felel: „s szív sose szeretett". A hátul távozó harmonikás után kézen fogva indulnak el. A hiányolt szerelem ebben az utolsó gesztusban tehát hangsúlyosan megjelenik, de tulajdonképpen az egész műsort ez lengi át. Csak éppen a visszatekintők szemszögéből. A versek önmagukban is egymásra felelnek, de attól, hogy ezek egy férfi-nő kapcsolatot is leképeznek, drámai töltést kapnak.
Natasha Parry, aki Brook felesége is volt, elkísérte perzsiai és afrikai színház-antropológiai kutató-útjaira, és a rendező sok előadásában játszott, nyolcvanadik évéhez közel is ragyogó színészi kondícióban, eszköztelenül és pontosan teljesítette a rá rótt feladatot. A nehézkesebb Bruce Myers – aki szintén több Brook-produkcióban, például a Mahabharátában játszott – teátrálisabb eszközökkel ért el hasonló hatást. Ha lehet szereposztásról beszélni, akkor ő volt a költő, a színész, a komédiás, és Parry a mindenkori szerelmes. Egy idő után már az sem zavart, hogy szövegükben gyakran megakadtak és céduláikból vagy könyvecskéjükből „puskáztak”. A neves zeneszerző, tanár és zongorista, Franck Krawczyk mindvégig háttérben maradva Couperin és Schumann-dallamokkal választotta el a ciklusokat, hangsúlyozva a kiemelendő szövegrészeket.
Kapcsolódó cikkeinket és a támogatás adatait a Shakespeare Fesztivál – Gyulai Várszínház 2009 gyűjtőlapon olvashatják.