ÉPP ENNYI

Valamivel kevesebb, mint egy óra zene, döntően g-mollban. Rengeteg recitativo, néhány énekkari turba, még kevesebb – de annál szebb – kórustétel: ez Schütz Máté-passiója. Kell hozzá két jó szólista, valamint jó ízlés – és a katarzis garantált. MACZKAY GÉZA ÍRÁSA.

Legalábbis ezt bizonyította a Ferencvárosi Fesztivál keretén belül megrendezett templomi koncert június 28-án.

Heinrich Schütz Rembrandt festményén

A passió szövegét németül és magyarul két kivetítőn, olykor festményekkel illusztrálva olvashattuk, ami nagyban segítette a műértést. Noha Mukk József és Jekl László mindent megtett, hogy enélkül is értsük, hol tart a passió története – kettejük hatalmas munkájának, valamint az orgona continuo mellől irányító Kaposi Gergelynek (az előadás spiritus rectorának) köszönhető, hogy magas művészi élmény részesei lehettünk. Igazán nem könnyű részleteket kiemelni, mitől is volt jó a produkció. Az amatőr énekkar az elvárható szinten belül nagyon szépen teljesített. Az énekesek lelkesedését jól tükrözi, hogy a máskor „elvárható” csúszások helyett a kórus inkább egy icipicit hajlamos volt túl magasra intonálni, miközben egyetlen bizonytalan belépés sem zavarta meg az előadást. Kaposi Gergely mindig időben figyelmeztetett a belépésre; felteszem,  helyhiány miatt nem ült le a kórus a hosszú tacetekben, s talán ennek a kényelmetlenségnek is köszönhető, hogy a teljes passió gyakorlatilag egy lendületre, törések nélkül hangzott el. Megállást csak a történet vágópontjai indokoltak (pl. Jézus halála).

Az volt az érzésem, a siker kulcsa igazán a hozzáállásban keresendő. Mukkot és Jeklt is elég sokszor hallottam már – de talán soha ennyire nem voltam velük megelégedve. Nem egyszerűen „hozták a formájukat”, hanem hallhatóan komoly munkát fordítottak a felkészülésre, a drámai megformálásra. A másik két szólista talán kevesebb szakmai tudással, de nem kisebb lelkesedéssel énekelt, így tökéletesen illettek a produkcióba. A lelkesedés igazi oka pedig alighanem Schützben, illetve a műben keresendő.

Kaposi Gergely (A kép forrása: Ferencvárosi Fesztivál)

A kevés és egyhangú zenei eszköz ellenére igazi kis remekmű ez a Máté-passió, melynek elsősorban dramaturgiája csodálatra méltó. A mű 1655-ben keletkezett. Igazi dráma: nemcsak szereplői vannak, hanem a kórusnak is dramaturgiai szerepe van, mely akár az antik tragédiákra emlékeztet. Mindez nem titok azok előtt sem, akik Schütz gyöngyszemét nem ismerik – tankönyvi közhely, hogy Bach számára épp ez szolgált mintául. Ez a passió ugyanis a közösség színjátéka, Jézus a közösségen belül (vagy épp kívül, mindenesetre ahhoz képest) nyilvánul meg. Tudjuk, a középkori passiójáték a shakespeare-i színháznak is az egyik gyökere – és talán épp a barokk passiók segítenek abban, hogy megértsük, mit is jelent ez a valóságban. Hosszasan lehetne fejtegetni, a nyilvánvaló rokonság mellett  Bach melyik jelenetben mélyül el hosszabban, Schütz hová helyezi a hangsúlyt a passsiójátékon belül. Nem lenne azonban méltányos egy efféle összevetés, ugyanis önkéntelenül a két mű összehasonlításához, rangsorolásához vezetne. Ami nem lenne ildomos: Schütz nem akar monumentális lenni – így minden szempontból épp annyit ad, amennyi ahhoz szükséges, hogy a mű közben a hallgató együtt élje meg az előadókkal Jézus szenvedéstörténetét, a mű végén pedig csak üljön és a végső kérdéseken gondolkodjon. Hogy mást ne említsek, a történet úgy ér véget, hogy Pilátus – a feltámadástól tartva – őrt állít Jézus sírjához. És utána jön a zárókórus: egy személyes könyörgés. Feltámadás? Megváltás? Ki-ki élje meg hite szerint.

Ebben az előadók hite segítette a hallgatóságot: hittek abban, hogy képesek a mű lényegét megragadni, hittek abban, hogy kellő munkával és összpontosítással át tudják adni azt az élményt, ami miatt a művet érdemesnek találták a megszólaltatásra. És épp ennyire van szükség. Köszönjük!