Sokkal inkább a műsorban. Véleményem szerint akár egyetlen nagyszabású mű sokkal többet árul el arról, hogy melyek a zenekar erényei. A június 25-i jubileumi koncert azonban innen is, onnan is csippentett egy picit – ám túlsúlyba került a szórakoztató műfaj, aminek eredményeképpen végül a felhangzó Händel-műrészlet és a Schubert-tétel is a levegőben lógott. Ráadásul épp ez volt az a két darab, amely a zenekar gyenge pontjait emelte ki. A vonósok szétszóltak, a mechanikusan taktírozó karmester pedig nemcsak hogy alig-alig tett valamit hozzá a zenéhez, hanem egy ízben – elfelejtve egy ismétlést a Händelben – az együttest csaknem bevitte a rekettyésbe.
 A zeneiskola és az együttes névadója: Ádám Jenő |
Ettől még minden tiszteletem Szentmáry Kálmáné, aki az alapítás óta áll a karmesteri pulpituson (és a zeneiskola élén). Aki részese volt valaha is annak az élménynek, hogy egy zenekari mű a közreműködésével szólal meg (üljön akár a szekund negyedik pultjában), az többet tud a klasszikus zene egynémely aspektusáról, mint aki – akár kiváló hangszeresként – csak a könyveket bújja. Kevés nagyszerűbb zenei élményt tudnék említeni saját életemből is, mint amikor egy Mozart-szimfónia kapcsán rájöttem, mi a szonátaforma – így amikor tananyaggá vált, nem értettem, mit kell erről beszélni. A közös zenélés élménye – a műkedvelőtől a professzionális szintig – alighanem olyasmi, amibe ha valaki belekóstol, egész életében vágyni fog rá. Ha ezt egy zeneiskola keretein belül az évtizedek alatt ezrek művelhetik, az minden köszönetet és tiszteletet megérdemel.
Az élmény pedig megmarad. Az együttesbe jönnek új növendékek, de a régiek is csak akkor tűnnek el, amikor idejükbe, életükbe már nem fér bele a rendszeres próba és fellépés; a tanárok pedig még akkor se… És kell-e annál maradandóbb pedagógiai lecke, mint amikor tanár és növendék együtt muzsikál?
Tehát minden kritikai megjegyzés csak ehhez képest értendő. Mégis hazugság lenne, ha épp egy ilyen ünnepi koncert kapcsán elhallgatnánk elégedetlenségünk okát. Schubert 5. szimfóniájának Menüett tétele azért is rítt ki a hangversenyből, mert épp azok a hangszercsoportok maradtak ki, melyek hallhatóan a zenekar erősségei. Nem ismerem a zeneiskolát, így csak a hallottak alapján tippelek, de úgy tűnik, remek rézfúvóstanárok kezei közül kerülhetnek ki a kiemelkedően jó kürtösök, harsonások és trombitások. A fafúvósok közül pedig a klarinét emelkedett ki – de nem szeretnék rangsorolni. Pusztán jelzem, egy ilyen koncert nemcsak a közös zenélésre jó alkalom, hanem valamelyest tükrözi a zeneiskola munkáját is. A vonósokkal nehezebb a helyzet. Profi együtteseink rangsorolásánál is ez a kritikus pont. Valószínűleg az elfogadható zenekari vonós hangzást elérni a legnehezebb feladatok egyike. Jó lett volna több fiatalt – növendéket – látni pl. a csellószólamban.
 Az Ádám Jenő Zenekar |
A koncerten mindazonáltal több emlékezetes pillanat is akadt. Kállay Ágnes ugyan jó adag romantikával közelített Vivaldihoz (különösen a második tételben kellett a kontinuónak nagyon odafigyelnie), mégis képes volt a műből kiemelni a személyeset, amitől a concerto nem a szokásos Vivaldi-leckékre emlékeztetett. (Éppen emiatt lettem volna kíváncsi a teljes műre.) A nagyzenekari hangzás az élmény erejével hatott a Prokofjev-részletben. Nemcsak tisztelgés volt a névadó előtt az Ádám Jenő-feldolgozás előadása, hanem igazi csemege, elsősorban Kállay Gábor ízléses és értő tolmácsolásának köszönhetően. És persze sikerszámként szólalt meg a Strauss-polka és a Radetzky-induló. Tehát bőven volt mit felmutatni ezen az estén.
Az est műsorvezetője Zelinka Tamás volt. Kézenfekvő választás, hiszen Zelinka egykoron bőgőt tanított a zeneiskolában. Úgy érzem azonban, keresetten személyeskedő, de közhelyekben dúskáló – és tévedésektől se ment – kommentárja inkább csökkentette az élményt, mint növelte.
Mindeme megjegyzések ellenére örültem, hogy egy újabb amatőr komolyzenei együttest ismerhettem meg, s remélem, találkozunk még – akár 25 év múlva is.